A letört viráglevél

„Mit csinálsz” – kérdezte az apa, de a gyermek csak annyit mondott, hogy mást talált ki. Letette maga elé a levéldarabokat, nézte egy darabig, a szája alig láthatón mozgott, majd összeszedte és kidobta a szemetesbe, nem árulta el mire gondolt.

„Leszidott?” – kérdezte a pici lány, mikor a bátyja után somfordált a konyhába, ahol apjuk telefonált. A férfi nézte a kisfiú grimaszjátékát, ami mindig kiül az arcára, ha találkozik a véletlennel, amitől leesik, eldől, kipottyan, megreped, és néha eltörik a bármi. Mikor a telefont letette, megsimogatta kócos buksiját a gyereknek. „Na, mutasd, mi történt” – mondta. „Az ablakban néztem az autókat, és leesett a virág.” A kislány kapta nőnapra bátyjától a korallvirágot, ami egyre terebélyesebben növesztette szirmait. Először a kaspó aljára fektette a virágáról letört levelet, hogy arra tegyék rá majd a cserepet, de az apja elmagyarázta, hogy nincs az ott jó helyen, inkább tegye mellé. Mikor visszament a férfi a gyerekszobába, hogy vacsorázni hívja a kicsiket, a lányka megmutatta a virágcserepet, amit körberakott a színes köveivel, üveggolyóival, a kis kincseivel, ezek majd megvédik a virágát, mert ő egy tündérvarázsló. A letört levelet később az apja után vitte a fürdőbe, volt rajt egy szakadás. „Apa, kend be nekem ezt shea vajjal, ragasszuk össze” – a kicsi lány ajkai fölött, ha a cumizástól kipirosodott a bőr, az anyja mindig ezzel a krémmel kente be, és gyorsan meg is gyógyult. „Nem lehet kislányom, ezzel a krémmel csak az ember bőrét gyógyíthatjuk, és most nincs is shea vajunk” – válaszolta az apja. A kislány szó nélkül levette a polcról a körömvirág krémet, kapkodva, hirtelen csavarta le a kupakot, egy nagyobb krémkígyó csavarodott az ujjára. „Jaj, sok lett” – mondta és tanácstalanul az apjára nézett, aki mosolyogva mondta, hogy semmi baj, a csapba mossa bele, ami nem kell. A lányka bekente a levélen a szakadást, nézte egy darabig, majd elkezdte apróbb darabokra tépni a zöldet. „Mit csinálsz” – kérdezte az apa, de a gyermek csak annyit mondott, hogy mást talált ki. Letette maga elé a levéldarabokat, nézte egy darabig, a szája alig láthatón mozgott, majd összeszedte és kidobta a szemetesbe, nem árulta el mire gondolt. Később, mikor fürödni vitte az apa a lányát és feltette a mosógép tetejére – mindig így vetkőztette le a kicsiket, és itt is törölte meg őket -, akkor a csöppség szemébe könny szökött, lebiggyedt a szája. „Apa, én örökké akarok élni” – mondta. „Te örökké fogsz kicsim” – válaszolta a férfi. „De nem” – folytatta, ekkor már pityeregve – „meg fogok halni, mindenki meghal egyszer” – szipogta. „A testünk elhasználódik, de a lelked biztosan nem hal meg soha, örökké fogsz élni kislányom” – a lányka nem szólt többet, néhány perc múlva már vidáman bújt az ágyba és adta oda az apjának a mesekönyvet, hogy olvasson. Nézte az apa a varázsköveket, üveggolyókat a cserép körül, a két kiságyban a takarók meggyűrt dombjainak ütemes emelkedését, süllyedését. A lány a varázspálcájával a kezében aludt el, amit egy botból csináltak az óvodában, s egy csillagot nemezeltek a végére. A férfi ekkor úgy érzete, hogy tisztán látja a lelkeket. Ahogy a virág: nem a szirom, nem a sárga fény, hanem a kinyílás. A férfi először a fürdőszobai szemetesből kivitte a levéldarabokat a kert emésztőjébe vitte, majd bement a hálószobába, a szekrényről levette azt a korallvirágot, amit a feleségének vett, letörte az egyik levelét, és a gyerekszobába, a cserép mellé helyezte, a kislány varázskincseivel írt körbe.