Vélemény: Kuláküldözés

...Hasonló módon jártak el kipécézett „reakciós” hivatalnokokkal vagy „burzsujokkal” is, ezért amondó vagyok, hogy a kuláküldözés áldozatainak emléknapján emlékezzünk azokról a nem kulákokra is, akiknek ugyanolyan üldöztetésben volt részük.

Június 29-ét a kuláküldözés áldozatainak emléknapjává nyilvánította a jobboldali többségű Országgyűlés. Kecskemét főterén emléket állítottak az üldözötteknek, amit Kövér László, az Országgyűlés elnöke avatott fel. A Nyírő-ügy után olybá tűnhet sokaknak, főleg antijobboldaliaknak és antifasisztáknak, hogy megint valami belterjes „szélsőjobboldali” dologról van szó. Bár a kuláküldözés áldozatairól közvetve megemlékezhetünk a kommunizmus áldozatainak emléknapján is, hiszen a kuláknak minősített üldözöttek a kommunistáknak köszönhetik sorsukat, nem árt külön is megemlékezni róluk. Róluk, akik szinte kihullottak a nemzeti emlékezet rostáján. A kuláküldözést a Rákosi-diktatúrához szokás kötni, tehát az „ötvenes évekhez”, azonban a kulákok elleni támadások már 1946-ban részét képezték a kommunisták hatalomért folytatott harcának. 1946-ban miután a földosztások kísérő visszaéléséknek és törvénytelenségeknek a Kisgazda párt elejét akarta venni, a kommunisták hecckampányt indítottak a kisgazdák, a visszaélések áldozatai és általában a „reakció” ellen. Ennek keretében vette kezdetét a kuláküldözés. Ahhoz, hogy az utókornak fogalma legyen erről, érdemes néhány tragikus epizódot feleleveníteni. Ahogy a kommunista párt nem egy esetben állt felbujtóként egyes korabeli antiszemita pogrom mögött, úgy ők voltak azok is, akik felheccelték a többnyire nincstelen vagy szegény tömegeket, akik mint a „nép” tagjai, „népítéleteket” hajtottak végre (egyben) a „népi” demokratikus átalakulás érdekében is. Még a kommunista történetírás is szinte büszkén számolt be például arról, hogy Battonyán a kommunisták által összehívott „népgyűlésen” úgy határoztak, hogy a három „legreakciósabb” birtokost (kulákot) „eltanácsolják” a településről. A „nép” tömeg az ítélethozatal után kézbe is vette az ítélet végrehajtását. Felkeresték az érintetteket, akiknek 10 percet (!!) adtak, hogy cókmókjukat összeszedjék, majd „kikísérték” őket a településről. A dokumentumok szerint meghagyták nekik: „ha még egyszer beteszik a lábukat Battonyára, akkor a legmagasabb fákra akasztják fel őket”. Az ilyen akciókat nevezik lincselésnek vagy pogromoknak. Az előző idézetben „csak” fenyegettek az akasztással, de a „kulákverés” rendszeres volt, és a szakirodalom beszél „kulákakasztásról” is. Megesett, hogy nem csak bántalmaztak valakit, akár brutálisan, hanem egyes személyeket vagy családokat szó szerint „kivertek” egy településről. Hasonló módon jártak el kipécézett „reakciós” hivatalnokokkal vagy „burzsujokkal” is, ezért amondó vagyok, hogy a kuláküldözés áldozatainak emléknapján emlékezzünk azokról a nem kulákokra is, akiknek ugyanolyan üldöztetésben volt részük. Nem akarok mesterkélt kiegyensúlyozottságot becsempészni a cikkbe, de antijobboldaliaknak és antifasisztáknak, akik szerint netán valami belterjes „szélsőjobboldali” dologról van szó, érdemes a „kulákveréseket” a 19. századi antiszemita pogromokkal, a húszas évek legelején elterjedt egyetemi zsidóverésekkel vagy a nagybirtokokon „rendet teremtő” csendőrök brutális túlkapásaival együtt végiggondolni. Ámde a végiggondolásnak eme logikája morálisan kösse az antibaloldaliakat és antikommunistákat is, mert a kuláküldözés áldozatainak emléknapjának van egy ilyen általános morális üzenete is – szerintem.