2010: nyugdíjba küldött Alkotmány?

Az ellenzék, a civil szervezetek, a köztársaság elnöke, és – ami a legfontosabb - az istenadta nép érezhető és látható többsége előrehozott választást akart. Nos, erre a kérdésre nem tudott életszerű választ adni az oly sokat mentegetett 1949-es alkotmány.

Csak-csak elmúlt ez is, ez a 2009-es esztendő. Mondhatom úgy is: elvánszorgott. Nyögvenyelősen, nagyrészt szégyenben és tehetetlenségben, a várakozás viszonylagos örömét azonban mindvégig meghagyva. Ezek a 9-esre végződő esztendők… 1849: vesztett háború, idegenek által elfoglalt ország, lelőtt miniszterelnök, fölakasztott hadvezérek. 1919: vesztett háború után idegenszívű (kommunista) söpredék által végiggyilkolt ország, idegenek (románok) által elfoglalt és kifosztott főváros. 1949: vesztett háború után, idegenek és idegenszívűek által… … Igen, ez a „fordulat éve”, amelyben megszületett a rengeteg változtatással ugyan, de mindmáig érvényben lévő kommunista Alkotmány, melyről azt mindenképpen tudni lehet, hogy nem az akkori magyarság szellemóriásai alkották. 2009 ha kifosztásban „nagyon is”, abban mégsem hasonlítható az előzőekhez, hogy fölakasztották volna hadvezéreinket, hiszen immár honvéd hadseregünk sincs, eltekintve néhány kiszolgáló feladatra kiképzett expedíciós alakulattól. Miniszterelnökünket sem lőtték le, sőt, helyette és általa új támadott, s hogy valóban támadhatott (a régi kormányfő és az új is) mindaz ellen, amely fontos lehet a magyarnak – hazaszeretet, szülőföld-tulajdonlás, anyagi és személyi biztonság, az egészségügyi ellátáshoz, a nemzeti szellemű oktatáshoz való jog, s a többi -, nagyrészt bizony ennek az 1949-es Alkotmánynak köszönhető. Sokan védik, még többen jóindulatúan magyarázzák ezt az alaptörvényt, leginkább azok közül, akiknek 1989-ben (megint az a kilences!) és 1990-ben lehetőségük lett volna újat alkotni, vagy legalábbis újat kikövetelni helyette. A leggyakoribb érv az, hogy ez de facto új alkotmány, hiszen ama passzuson kívül, mely szerint „Magyarország fővárosa Budapest”, semmi sem azonos az eredeti, 1949-essel. Azon felül, hogy jómagam e mondat érvényesülését is vitatom (nem teljesült, hisz valóban egy magyar ország fővárosának bizonyult Budapest az elmúlt húsz év alatt?), a második leggyakoribb érv is megdőlt tavaly. Mégpedig az, hogy teljesen mindegy, mennyire toldozott-foldozott az alaptörvény, minden alkotmányos kérdésre választ találtunk benne, ha másként nem, hát az alkotmánybíróság iránymutatásai, határozatai segítségével. Kiderült, nem igaz! 2009 kora tavaszán nem csupán kormányválság volt Magyarországon, ráadásul ennek legkevésbé volt fő oka a pénzügyi crach. Aki súlyos legitimációs és morális válságról beszélt, igazat mondott. Nemes egyszerűséggel: nem volt már tovább elfedhető ama tény, hogy az országot külföldi (leginkább pénz)oligarchiák irányítják, mégpedig itthoni, zömében a nyolcvanas években a kommunista ifjúsági szövetségben szocializálódott helytartó csoportok feltétlen és hűséges kiszolgálása által. Világossá vált még a Gyurcsány-hívők nagy része számára is, hogy az ország névleges irányítóinak érdekei gyökeresen ellentétesek az ország lakosságának érdekeivel, és ez utóbbiak sorsa az előbbieket tökéletesen hidegen hagyja. Általánossá vált az a hit, hogy „az sem igaz, amit kérdeznek”. Minden más csak következmény, az is, hogy valójában és immár nyilvánvalóan elfogytak a kormányzó frakciók mögül a pártjaik, és az is, amidőn Gyurcsány-barát közvélemény-kutatók arra a kérdésre, hogy alkalmas-e Ferenc testvér a kormányfői posztra, 81 százalékos nemet mértek 18 ellenében. Az ellenzék, a civil szervezetek, a köztársaság elnöke, és – ami a legfontosabb - az istenadta nép érezhető és látható többsége előrehozott választást akart. Nos, erre a kérdésre nem tudott életszerű választ adni az oly sokat mentegetett 1949-es alkotmány. A szabad képviselői mandátum fétisének és a mindenkori parlamenti többség minden más érvet elsöprő felsőbbrendűségének foglyai maradtunk. Kérem szépen, 386 képviselő vagyon megválasztva, négy esztendőre, leszakadhat az ég, kiszáradhat a Balaton, Újvidékről Pozsony felé áradhat a Duna, amíg a négy év le nem telik, itten a fele plusz egy, azaz 194 képviselő akarata (dehogy akarata: szavazata!) szent. Még csak necces sem volt: Bajnai György Gordon 204 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül, 8 tartózkodással vált miniszterelnökké, két hét szégyenteljes, szinte önként jelentkezéses alapon megoldani látszatott kirakat-kormányfőválság után. Ám mégiscsak Gyurcsány embereként, annak lemondása előtt, általa titkon kiválasztva. Az Alkotmány a köztársaság elnökének kezét is gúzsba köti: mindaddig, amíg a parlamenti többség fennáll, nincs joga feloszlatni az Országgyűlést. Ad abszurdum ez a 204 „derék magyar” tehát még azt is megtehette volna, hogy havonta eljátssza ezt a konstruktív bizalmatlansági indítványos színjátékot akkor is, ha az mindennek nevezhető, csak konstruktívnak nem – kivéve persze magánszempontjaikat. Uram bocsá’ megszülethetett volna az áprilisi Bajnai után a májusi „új Bajnai”, az augusztusi „György”, majd akár a szeptemberi „Gordon” is, „teljesen törvényesen”, persze cseppet sem tisztességesen. Az 1949-es alkotmány sajnos tavaly júniusban is működött, az MSZP és az SZDSZ konkrét szavazatokban mérhető, megsemmisítő erejű EP-választási kudarca után. Rá két napra ugyanis, minthogy a Parlament önfeloszlatására a kormány birtokosai semmilyen hajlandóságot nem mutattak, már nem lehetett komolyan bízni az előrehozott választásban. Erősen megkérdőjelezem, hogy minden komoly politikai erő, amely verbálisan akarta, megtett-é az előrehozott választás érdekében valóban minden tőle telhetőt? Vagy mégsem óhajtották igazán, és az alkotmány csak hivatkozási alap volt arra, hogy miért is nem lehet? Pikáns kérdés a tényleges, immár tovább aligha odázható választások előtt. Minthogy minden törvény csakis az Alkotmányban lefektetett alapelvek mentén értelmezhető, s az ország életének ha nem is egyetlen, de megkerülhetetlen letéteményese a mindenkori kormány és kormányfő, minimális elvárás, hogy az alaptörvény kicselezhetetlen, csakis magyar érdekű megoldást kínáljon bármilyen jellegű kormányválságra. A tavaly tavaszira ugyanis nem tudott. Én nem is várom el tőle. Hiszen hatvanéves múlt, a kádári szokásjog szerint nyugdíjas immár. Kétségtelenül praktikusabb lett volna 1990-ben, s elegánsabb 2000-ben, Szent István évében megalkotni, de még egyáltalán nem késő. A 2010-es esztendő legnemesebb feladata lesz. Új Alkotmányt, jobb jövőt!

Sandi István