Vélemény

Kapitalisták szőrcsuhában

Kapitalisták szőrcsuhában

2009. december 7., hétfő
Kapitalisták szőrcsuhában

Ahogy 1994-ben az apparatcsik és funkcionárius múlt volt a kérdéses, úgy mára már az, hogy a szocialista országos és helyi elitből ki kapitalista vállalkozó. Egy ilyen szociológiai felmérés, az offshore cégekkel kezdődően, rendkívül tanulságos lenne.

A polgári oldalon, a jobboldalon általános a meggyőződés, hogy Magyarországon nincs baloldal, és azok a pártok és politikusok, akiket szokásosan baloldalinak nevezünk, vagy nevezik magukat, valójában nem baloldaliak. Ez a kételyt magam is osztom, és azért használom szívesebben azt a kifejezést, hogy „párpolitikai” baloldal, hogy jelezzem: csak a pártok világában használatos bal-jobb megkülönböztetés szerint használom a baloldal fogalmát, nem pedig elvi alapon. Azok persze, kiknek baloldaliságát elvitatjuk, szocialisták és balliberálisok, fittyet hánynak a terminológiai kekeckedésnek. S mert identitásuk baloldali, az identitás szabad megválasztásának elve alapján nem is lenne sok értelme és oka megkérdőjelezni baloldaliságukat: mindenki úgy baloldali (meg jobboldali, meg liberális stb.), ahogy akar. Ezek a fogalmak azonban nemcsak szubjektív identitást fejeznek ki, mert mégiscsak közkeletű használatban vannak, ezért a természetes társadalmi kommunikációkban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen jelentést tulajdonítanak nekik. Ha nem így lenne, 190 centis magasságom és „fehér” bőröm ellenére hiába nevezném identitásom alapján pigmeusnak magamat, s lennék a világ első pigmeus politológusa, ha a rendkívül alacsony termetű és sárgásbarna bőrű pigmeusok, vagy bárki Magyarországon, nem tekintenének annak a pigmeusság „fogalma” szerint. A baloldaliságról folyó viták azonban nem egyoldalú jobboldali viták, mert a baloldalon (nem jobboldalon) is vannak olyanok, akik a regnáló kormánypárt és politikai elit baloldaliságát kétségbe vonnák: Tamás Gáspár Miklós, baloldali radikális csoportocskák, Thürmer Gyuláék stb. Tamás például ésszerűen érvel amellett, hogy SZDSZ-MSZP rezsim valójában jobboldali, amit most csak azért nem fejtek ki, hogy vitára provokáljam jobboldali identitású olvasóimat. Azt azonban megjegyezném, szintén provokációból, hogy a Gyurcsány-Bajnai rezsim szerintem is megfelel annak, amit a baloldalon jóléti államot romboló újjobboldalnak (new right) neveznek. Ha úgy tetszik, ám Nyugaton mainstream baloldali logikák szerint, a Gyurcsány-Bajnai rezsim bizony újjobboldali. Hazugság, blöff, baloldaliság című cikkemben (2009. április 6.) már értekeztem arról, hogy helyénvaló-e, hogy Lendvai Ildikó, Bajnai Gordon és mások száját a baloldal és baloldaliság szavai elhagyhatják, és arról, hogy a kommunistákból lett baloldaliakban a kommunista örökség miatt nehezen tudatosul a baloldaliság lényege. Magam a baloldaliság három főbb hagyományát vélem megkülönbözetni, legalábbis Magyarországon. 1. Bolsevik-posztkommunista örökség: a baloldaliság középpontjában a Párt és a párthűség áll. A posztkommunista számára a Párt (az utódpárt) a baloldaliság origója és centruma, ezért mindaz „baloldali”, amit a Párt tesz, és az egyén „baloldalisága” és „baloldali identitása” kimerül a baloldalinak tartott pártja iránti lojalitásban. Ha a posztkommunista-baloldali párt tette valamifajta baloldali értékek alapján kétségbe vonható is, akkor az valamifajta objektív kényszerekkel igazolhatók: világgazdasági válság, jobboldali aknamunka stb. 2. A felvilágosodásnak a bolsevizmustól és kommunizmustól független baloldali hagyománya, amelynek középpontjában értékek állnak. Például szabadság, egyenlőség, testvériség, igazságosság stb. Ez a baloldaliság és a hivatkozott cikkemben tárgyalt polgári radikalizmus erősen átfedi egymást. 3. Szabadság- és demokráciaközpontú antikapitalizmus vagy kapitalizmuskritika, például az antibolsevista szociáldemokratáké, vagy a hatvanas évek bizonyos újbaloldali áramlataié. 4. A baloldaliság mint „aluldaliság”, ahogy azt Szalai Erzsébet szociológus frappánsan megfogalmazta: általában az alsóbb néposztályok, különösen pedig a kapitalista társadalom alsóbb néposztályaival való azonosulás, a világnak az ő pozíciójukból való látása és értelmezése, egy nem pejoratív értelemben vett békaperspektíva. Helyhiány miatt rövidre fogva, úgy látom, hogy a posztkommunista-pártpolitikai baloldalon az utolsó két pontban foglaltaknak nem tudnak, és nem is akarnak megfelelni, a kevés olyan kivételtől eltekintve, mint az MSZP társadalompolitikai tagozata Gazsó Ferenccel és Sipos Józseffel az élen. Az MSZP képviselőinek fele 1994-ben volt apparatcsik volt, pártfunkcionárius. Horn Gyula a volt nomenklatúrának véd- és dacszövetségévé szervezte meg a Pártot, s tehette meg, mert erre, nem pedig a volt Párttól független baloldaliságra volt igény. Jellemzőnek tartom, hogy a volt KISZ-titkárok és funkcik a kevés tiszteletre méltó kivételtől eltekintve 1989-től kapitalista vállalkozó lett, majd ebben a minőségében csapódott vissza a baloldalinak mondott utódpárthoz, s lett maga is „baloldali”. Én nem vártam el, hogy a szocializmus szabad építésének minden szabadon megválasztott vezetője Horn Gyulával az élen szőrcsuhába öltözzön, és kanosszát járjon 1989-ben lepukkant munkásszállókban és gyárakban, de az sem volt természetes, ahogy Gyurcsány Ferenc látta akkor a világ baloldali értelmét. Ő merőben baloldali népboldogításból ambicionálta a KISZ főtitkári posztot, meg talán távlatilag az MSZMP KB és BP tagságot, hogy aztán annak s rendje módja szerint 2005-ben az MSZMP XVIII. kongresszusán főtitkárrá válasszák. De mivel a szocializmus idevezető útja kapitalista zsákutcába torkollott, hősünk úgy látta jobbnak, hogy a hatalmát veszett munkásosztályt azzal szolgálja, hogy kapitalista vállalkozó lesz… Ahogy 1994-ben az apparatcsik és funkcionárius múlt volt a kérdéses, úgy mára már az, hogy a szocialista országos és helyi elitből ki kapitalista vállalkozó. Egy ilyen szociológiai felmérés, az offshore cégekkel kezdődően, rendkívül tanulságos lenne. A funkcionáriusok és kapitalisták „baloldaliságában” az aluldali tömegeknek csak és kizárólag választói funkciójuk van. Választásra és a párt támogatására a „kisemberekre” való olyan hivatkozással és közérzetjavító intézkedésekkel ösztönzik őket, amire pontosan illik a „populizmus” fogalma abban az értelemben, ahogy azt a jobboldalra használják. Milliomosok és nábobok, mint Gyurcsány Ferenc vagy Kapolyi László, tesznek szert így tömegtámogatásra. A kádári nómenklatúra volt tagja, a kapitalista milliomos, Kapolyi László jellemző módon az MSZP-vel tűzön-vízen át szolidáris Szociáldemokrata Párt elnöke, és az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után is azt tartotta fontosnak, ami összeköti a két testvérpártot, és nem elválasztja. Normális esetben, Nyugaton, a baloldaliság elválaszthatatlan eleme a fennálló kapitalizmus elemzése és bírálata. Talán nem szorul bizonyításra, hogy „baloldali” kapitalisták és pártjuk miért idegenkedik a kapitalizmus, s pláne a globális tőke és a multinacionális cégek visszásságának politikai elemzésétől, és miért bélyegzik meg antikapitalistának vagy antiglobalistának azokat, akik nem nyálukat csorgatva bambulnak akkor, amikor közösségüknek nap, mint nap kell szembesülniük a kapitalizmus közösségromboló hatásaival. Az exfunkcionárius és neokapitalista „baloldaliaknak” a tömegtámogatásra jó „kisemberekkel” szembeni politikai cinizmusát Bacsó Péter egy, a hetvenes években készült filmjének egyik jelenetével tudom érzékeltetni. A fiatal Oszter Sándor által alakított fiatal melóst megkérdezik sikertelen disszidálási kísérlete után, hogy miért akart Nyugatra szökni, hiszen ők, a munkások vannak hatalmon…

Vágólapra másolva!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.