Szijjártó Péter: Így működne a gyakorlatban egy tiszás ukránpárti külügy + videó
Történelem virágba borulva: a szegedi magnóliák titkai
A Széchenyi tér magnóliái nem csupán látványos díszfák, hanem Szeged történelmének élő tanúi. A több mint egy évszázados múltra visszatekintő liliomfák a város újjáépítésének időszakában kerültek a térre, és azóta is minden tavasszal jelzik a megújulást. A főispáni lelkesedés, a kertészeti bravúrok és a legendák mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma már ezek a magnóliák a szegediek közös emlékezetének részévé váljanak.
Minden városnak vannak olyan biztos pontjai, amelyekhez egy-egy évszak érkezését kötjük. Szegeden ilyen a Tisza illata nyáron, a Kárász utca fénye adventkor, és ilyen a Széchenyi tér is kora tavasszal, amikor a Városháza előtt egyszer csak rózsaszín-fehér felhővé változik két öreg fa koronája. A magnóliák virágzása ma már nem egyszerű botanikai esemény, hanem afféle közös szegedi élmény. Olyan pillanat, amikor a városlakók megállnak, felnéznek, fényképeznek, és egy rövid időre úgy érzik: tényleg megérkezett a tavasz.
Pedig ezek a legendás fák nem maguktól kerültek ide, és nem is mindig ott álltak, ahol ma csodáljuk őket. Történetük csaknem egy évszázadon átívelő városi krónika, amelyben van főispáni rajongás, kertészeti bravúr, veszteség, újrakezdés és egy kis szegedi makacsság is.
A nagy árvíz után új tér született
A mai Széchenyi tér arculata az 1879-es nagy árvíz utáni újjáépítés idején kezdett kialakulni. A korábbi piactér helyén tudatosan megtervezett, parkosított városi központ jött létre. Lechner Lajos városrendezési elképzelései nyomán sétányok, virágágyások, díszfák és rendezett zöldfelületek jelentek meg, és a tér fokozatosan a polgári Szeged egyik legfontosabb közösségi helyévé vált.
Ebben az új, rendezett környezetben tűnt fel néhány évvel később egy addig szokatlan fafaj: a magnólia, amelyet a helyiek sokáig egyszerűen csak tulipánfának neveztek. Nem botanikai pontosságból, hanem mert a virágai valóban a tulipánokra emlékeztettek.
Kállay Albert és a főispán „tulipánfái”
A történet egyik kulcsfigurája Kállay Albert főispán volt, aki nemcsak hivatalnokként, hanem a városszépítés lelkes pártfogójaként is fontos alakja lett Szegednek. A 20. század elején Hollandiából hozatott két magnóliafácskát, amelyeket Mayer Miklós városi főkertész ültetett el a Városháza előtti díszparcellában, nagyjából ott, ahol ma a szökőkút környéke található.
A két egzotikus fa hamar feltűnést keltett. A szegediek megszerették őket, és tréfásan „a főispán tulipánfáinak” kezdték nevezni. A legenda szerint Kállay úgy választotta ki a helyüket, hogy egyikük éppen a hivatali ablakai alól legyen látható, így a mindennapi ügyintézés szürkeségéből is felpillanthasson a virágzó ágakra. Úgy tartották, még feljegyzéseket is készített arról, mikor kezdtek virágozni a fák.
A helyi emlékezet egy romantikus történetet is őriz: amikor Kállay lemondott főispáni tisztségéről, azon a tavaszon a magnóliák virágai elfagytak. Mintha a fák is megérezték volna, hogy eltűnt mellőlük a leglelkesebb pártfogójuk.
A „guruló fák” kalandja
A magnóliák sorsa 1934-ben fordult nagyot, amikor a Városháza előtti parkot át akarták alakítani. A térre új díszmedence és szobrászati alkotások kerültek volna, csakhogy a kiszemelt helyen állt a két híres magnólia és egy tekintélyes hársfa is. A város végül úgy döntött, nem kivágják, hanem átültetik őket.
Ez a vállalkozás akkoriban szinte szenzációnak számított. Hammel Dezső főkertész irányításával kiemelték a fákat, és a korabeli beszámolók szerint kerekeken gurítva vitték át őket a tér másik részére. A hársfa túlélte az átköltöztetést, és ma is élő bizonyítéka ennek a kertészeti bravúrnak. A magnóliák viszont nehezebben viselték az új helyzetet.
Az első időben még úgy tűnt, sikerülhet a mentés. Virágoztak, kihajtottak, mintha minden rendben lenne. De a kétkedőknek végül igazuk lett. Néhány év múlva az egyik fa elpusztult, a másik még sokáig küzdött, sőt a korabeli lapok szerint egy ideig „duzzogva haragudott a városra”, vagyis késve és bizonytalanul bimbózott. Ez az utolsó öreg magnólia végül 1964-ben hajtott ki utoljára.
Az új magnóliák, amelyek ma is virágzanak
A város szerencsére időben gondolkodott. Már 1934-ben, az átépítés idején két új magnóliacsemetét is elültettek a tér nyugati oldalán, a Kárász utca felőli részen. Ezek a fák nőttek fel azóta ikonikus szegedi jelképekké, és ma is őket csodáljuk a Városháza, illetve az önkormányzati hivatal előtt.
Vagyis a mai Széchenyi téri magnóliák már maguk is tiszteletre méltó korú, csaknem százéves élő emlékek. Nyolc év múlva valóban betöltik a százat, ami nemcsak kertészeti, hanem várostörténeti szempontból is figyelemre méltó.
A tavasz szelfipontja és közös emléke
A magnóliák virágzása már a 20. század elején is eseményszámba ment. A régi újságok lírai sorokban írtak arról, hogy „a magnóliák legteljesebb pompájukban állanak”, és a virágba borult fákat a szegedi tavasz biztos jelének tekintették. Az évtizedek során a politikai korok változtak, a város arca is módosult, de a magnóliák ugyanúgy visszatértek minden tavasszal.
Ma sincs ez másként. Az elmúlt napok napsütése és enyhe időjárása idén is gyorsan meghozta a virágzást. A rügyekből bimbók lettek, a bimbókból pedig néhány nap alatt teljes pompájukban nyíló virágok. Ilyenkor a Széchenyi tér valóságos szabadtéri fotóstúdióvá változik: helyiek és turisták állnak sorba egy-egy jó képért, sokan pedig egyszerűen csak megállnak néhány percre, hogy magukba szívják a látványt.
A magnólia virágzása rövid. Alig tíz-tizennégy napig tart, és talán éppen ez adja a különös értékét. Nem állandó dísz, hanem ünnep. Rövid, látványos, illatos figyelmeztetés arra, hogy a városnak nemcsak története, hanem ritmusa is van.
További híreink:
