Magyar Péter lépése a Fidesz kampányát erősítette
„Az utolsó lőszerig” – Így harcoltak a szegediek a doni pokolban 83 éve
Ezer szegedi katona veszett oda a háború legkeményebb telén. Hősiesen küzdöttek a túlerővel szemben a befagyott Donnál.
Nyolcvanhárom éve január 12-én hajnalban indult meg a szovjet csapatok összpontosított túlerejű harckocsitámadása a magyar csapatok ellen. A német kérésre 1942 nyarán kiküldött 2. magyar hadsereg 193.000 katonája ekkor mintegy kétszáz kilométeres szélességű frontszakaszt tartott a Don folyó partján.
Csata a télben
Az Uriv térségében indított offenzíva áttörte a magyar védelmet, a három részre szakított hadsereg katonái mínusz húsz és mínusz negyven fok között ingadozó farkasordító hidegben, többnyire gyalogosan vonultak a hóban nyugati irányba. A veszteségek jelentős része nem a harcok közben, hanem a 100-300 kilométeres gyalogmenet során keletkezett.
Az embertelen hidegben ha nem sikerült éjszakára bárhová behúzódni, akkor az elalvást többnyire már nem követte ébredés. Nemcsak a fagyhalál okozott tömeges veszteséget, az előrenyomuló szovjet csapatok nagy számban ejtették foglyul a fegyverzetüket gyakran már elveszített visszavonulókat.
Halottakban, sebesültekben, foglyokban és eltűntekben százhúszezres veszteség keletkezett, a győzelem kivívása a vörös hadseregnek harmincezer emberébe került. Bár a hadsereget az anyaországba visszaszállítva teljesen újjá kellett szervezni, a szovjetek célja, a haderő teljes megsemmisítése nem sikerült és előrenyomulásuk tervezett ütemét is jelentősen lassítani tudták a magyar erők.
A magyar csapatoktól délre a 3. olasz és 8. román hadsereg katonái voltak, akik a magyarokkal ellentétben meg sem kíséreltek erős ellenállást kifejteni. A meginduló támadás első jeleire egyből visszavonultak, ám menetoszlopaikat gyakran bekerítették és fogságba ejtették az előretörő gépesített illetve síző szovjet csapatok.
Az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia csapatait több alkalommal is érték ennél nagyobb veszteségek, de a negyvenmilliós birodalom benne a húszmilliós magyar királyság korabeli társadalma számára ez mégis más terhet rakott, mint az 1943-ban tizennégymilliós magyar államra.
Szegediek a Donnál
Szegedi gyalogezredet az 1942-től kibontakozó délvidéki jugoszláv partizántevékenység okán nem vezényeltek a Donhoz, de más gyalogezredekben, illetve szegedi felállítású utász, gépkocsizó és szállítmányozó, hadtáp, tüzér, légvédelmi, híradós és egészségügyi alakulatokban mindösszesen legalább kétezer szegedi szolgált. Szeged második világháborús katonai emberveszteségének bő fele, több mint ezer fő esett el a doni harcokban, vagy ekkor fogságba esve később hadifogolytáborokban lelte halálát.
A harcok hevességét és a magyar ellenállás kitartását – ellentéten az olaszokkal és románokkal – jól jellemzi a szegediekből álló 13. légvédelmi gépágyús üteg helytállása. Állásaikat a támadókkal szemben három napig tartották, nemcsak több szovjet bombázót lőttek le, hanem földi célpontok ellen is használták a svéd tervezésű Bofors gépágyúikat. A visszavonulás során az első bekerítésből kitörve 17 ellenséges géppuskafészket lőttek ki. Amikor már elfogyott a lőszer összekapcsolt kézigránátokkal tették használhatatlanná ágyúikat. A harcokban négy egymást követő ütegparancsnok és a legénység többsége elesett, miközben további négy bekerítő gyűrűn törtek át.
Hadosztályparancsnokuk szerint „Az üteg minden egyes tagja a harcban, a kitörések és menetek alatt önfeláldozó, hősies megatartást tanúsított és fegyelmezetten viselkedett… Ha el is vesztek a lövegek, azért vád nem illetheti a légvédelmet, mert mindenkor megállotta a helyét és az utolsó lőszerig tüzelve, a végsőkig kitartott a helyén.”
Szegeden a Rákóczi téren Kligl Sándor szobrászművész A háború című alkotása állít emléket az ütközet Csongrád megyei áldozatainak. Katonaköpeny, rohamsisak, puska: minden élethű a szobron, amely két második világháborús katonát ábrázol, de az emberi test hiányzik az öltözetből. Ebbe mindenki beleképzelheti a háborúban elesett, eltűnt hozzátartozóját.
További híreink:
