100 éve Szeged: Füstbe ment sorsok között zárt be a szegedi szivargyár
Több száz nő veszítette el munkáját és jövőjét egy csapásra. Száz évvel ezelőtt váratlan döntéssel zárták be a szegedi szivargyárat.
1925 szeptemberében egy váratlan hír szaladt végig a Tisza-parti városon, mint a füst a szivarvégről: megszűnik a szegedi szivargyár. A döntés nemcsak ipartörténeti fordulópont volt, hanem több száz női munkás sorsának tragikus változása is. A gyár udvarán szeptember közepén már nem csak a dohánylevelek illata kavargott, hanem a kétségbeesésé is - írta meg 1925.09.15. napi lapszámában a Délmagyarország.
A hír, amely megütött, mint egy ököl
Szombaton, szeptember 12-én délben a gyár igazgatója összehívta a munkásokat. A gyülekező teremben dermedt csend ült, amikor felolvasta a dohányjövedéki központ igazgatóságának levelét.
A pénzügyi kormánnyal történt megállapodás értelmében a szegedi szivargyár működését a lehető legrövidebb időn belül megszüntetik
– hangzott el. Nem volt körítés, sem enyhítő szó, csak rideg hivatalosság.
A hír olyan volt, mint hideg víz a tarkón: 350 munkásnő elbocsátásáról döntöttek.
Két hét felmondási idő, végkielégítés és nyugdíj nélkül. Az elbocsátás dátumát is kitűzték: szeptember 26.
Kézzel sodort munka – gépekkel kiváltva
A döntés mögött a dohánypiac átalakulása állt. A szivargyártásból túlkínálat volt, cigarettából viszont hiány mutatkozott. Az állami gyárat ezért cigarettagyárrá kívánták átalakítani.
A baj csak az volt, hogy míg a szivarokat ügyes női kezek sodorták, a cigarettát már gépek gyártották. Ez a technikai váltás a munkahelyek többségét feleslegessé tette.
A hatóság közölte: néhányan ugyan visszakerülhetnek az új üzemben, és „szolgálati idejükből nem veszítenek semmit”, de – mint a cikk fogalmazott – „minden jel arra mutat, hogy a munkások túlnyomó többsége nem kap”. A géperő és a fiatalság előnyt élvezett: az idősebb, évtizedeket ledolgozott munkásnők esélyei szinte nullára estek.
Egzisztenciák füstbe mentek
A döntés „hihetetlen megdöbbenést, elkeseredést és felháborodást váltott ki”. A legtöbb asszony nemcsak önmagát, hanem családját is eltartotta a heti 250–280 ezer koronás fizetéséből. Aki a jobb munkásnők közé tartozott, 360 ezret is hazavihetett – de ez sem volt több a tisztes szegénységnél.
És most? Sem nyugdíj, sem végkielégítés, sem természetbeni juttatás. Csak a munkakönyv és a kapu, amely végleg bezárul mögöttük. A gyári dolgozók több mint fele jogosult lett volna a nyugdíjra, a rendelet azonban ezt is elvette.
Az elkeseredett munkásnők nem tétlenkedtek. Küldöttséget menesztettek a szabadságából hazatérő Somogyi Szilveszter polgármesterhez és a főispánhoz. Elpanaszolták, hogy „több száz szegedi munkáscsalád egzisztenciáját teszi tönkre” az intézkedés.
Somogyi döbbenten fogadta őket, és kijelentette: „minden erejével küzdeni fog az igazságtalanság elhárításáért”.
A város is veszít
A gyár megszűnése nem csupán az egyének tragédiája volt, hanem a városé is. A polgármester emlékeztetett: Szeged annak idején tíz holdas telket adott át az államnak „kimondottan a dohánygyár céljaira”, hogy ezzel lendületet adjon az iparnak. Most viszont az ipar visszafejlődött – és a város dühös lett.
Az ajtók becsukódtak, a csend maradt
A Délmagyarország akkori újságírója szerette volna megszólaltatni a gyár igazgatóját is. Nem járt sikerrel. A válasz szűkszavú volt:
Idegennek még a gyár belsejét sem mutathatja meg.
A további nyilakozat elmaradt, a füst felszállt, a döntés végleges volt, bár az elbocsátásokat 1926. tavaszáig Somogyi Szilveszter polgármesternek sikerült elodáznia.
Borítókép: dohanymuzeum.hu
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
