A hányattatott sorsú Újszeged történelme a XVIII. században kezdett íródni
Újszeged, avagy szögediesen Újszöged, a Maros torkolati vidéke, amely egykor vízimadarak, halászok, madarászok és pákászok (halász, vadász, növénygyűjtő életformája volt a lápos, mocsaras területen) tanyázó helye volt, amely 1880 óta Szeged balparti része, előtte független település volt. A település középkori és hódoltsági múltjáról semmilyen adatunk nincs, még azt sem tudjuk, mikor kezdték el Újszegednek nevezni a területet. Írott forrásainkban csak a XVIII. századtól találkozhatunk a területtel.
Újszeged jelentősége az 1699-es karlócai béke után kezdett megnőni, amikor a Temesköz, vagyis a Tisza és a Maros szöge – benne Újszeged – egy ideig még török kézen maradt. Ekkor alakult meg a tiszai és marosi határőrség, amelynek Szeged volt a székhelye, annak pedig katonai központja, Újszegeddel átellenben a szegedi várban.
Savoyai Jenő 1716-os péterváradi győzelme, illetőleg az 1718-as pozsareváci béke értelmében a török kénytelen volt lemondani utolsó magyarországi birtokairól is. Sajnos, azonban a Temesköz, így tehát
Újszeged is Bánát néven egészen 1779-ig katonai közigazgatás alatt marad és közvetlenül Bécsből kormányozták.
Újszegednek a XVIII. század folyamán nagyon gyér volt a lakossága. Pillich Kálmán visszaemlékezései szerint még 1780 táján is hatalmas lápvidék volt, csak vízimadarak fészkeltek a területen. Egy 1773-ból származó hivatalos följegyzés szerint csupán 14 háztelekből állott. Ehhez még határőri kiváltságok alapján 1-1 hold kertföld járult. Ezért csak csekély járandóságot kellett fizetni. Ezek voltak a gewehrscheinista telkek. A katonai műszóból világosan kitűnik, hogy ez a birtoklás régebben határőri szolgálattal volt összekötve. A későbbi Újszegedre települők is hasonló jogokat követeltek maguknak. Ebből még a XIX. század derekán is sok vita, sőt villongás származott.
1781-ben Szeged városa a királyi kamarától a kincstárnak adott jelentős kölcsön, továbbá még 180 ezer forint bérösszeg fejében 25 évre zálogbirtokba vette a szőregi uradalmat, amelyhez Újszeged is hozzátartozott. Helybeli dohánykertészekkel telepítette be a hozzátartozó Szentivánt, Gyálát, Térvárt. Szőreget már korábban, 1712-ben alsóvárosiak kezdték benépesíteni.
A Város az állandó forgalom biztosítására Vedres István terve szerint Szőreg és Újszeged között, a torkolati mocsárvilág fölött hatalmas fahidat építtetett, amelyet tulajdon tervezője így énekelt meg:
Nézd meg a Szőregi hét száz öl hidakat!
Két hét alatt végben vitt szörnyű munkákat.
Ezer hét száz ötven ölnyi Töltéseken
Polgárim tsinálták ezt ön költségeken,
Amaz-három helyt van, egy két négy száz hossza,
Kemény tölgy-fákból áll, mindég újjul roszsza.
Bátor járást szerzek evvel áradáskor
Szárazon szállítok át utast mindenkor
Könnyen, hajón álló hídam Tiszán lévén.
Jöhet, mehet kiki, úttyát erre vévén.
Ez volt a falábú híd, másként százlábú híd, amely 1870-ig állt. Elődeik nyomán a szőregiek még a XX. században is sűrűn emlegették.
A megnövekedett átkelő forgalom lebonyolítására nagyjából a mai Belvárosi híd vonalában, vagy kissé délebbre állt a hajóhíd. Megépítésének dátumáról nincs forrásunk. Reizner Jánostól is csak annyi maradt fenn, hogy 1782-ben a bérlete 2800 forint volt. Nem tisztázza, hogy mikor készült. A Szegedet és Újszegedet összekötő híd helye egyben megegyezett a hajdani palánki kompjárás helyével és 1883-ig állt.
A hajóhídat szükség esetén fölnyitották, hogy a vontatással közlekedő hajók zavartalanul haladjanak át. Ez volt a hídnyitás, amelyért bizonyos összeget kellett fizetni. 1855-ben 2228 hajó számára nyitották meg. Ebből a sóhajok rakománya 520 ezer mázsa volt.
Télire szétbontották. A tavaszi jégzajlások után állították össze, és helyezték a superok, hajóácsok ismét üzembe. Ennek hídkötés, hídbekötés volt a neve.
A régi fahídnak elzárható feljárata volt a hídkapu. Feltűnő helyen hármas tagozódású tilalomtábla, amelyet Joó Ferenc, a jeles szegedi festő alkotott. Az első kép azt ábrázolta, hogy egy bőszájú inges-gatyás parasztember, hosszú bottal a kezében, vörös pipából nagy füstöt ereget. Mellé pedig felírva: "Tilos a dohányzás."
Alatta a második képen ugyanolyan parasztember kocsin ülve, a futó lovak közé vág. Aláírás: "Tilos a sebes hajtás." A harmadik, legalsó képen az ábrázolt embert deresen egy nagybajúszú, kékdolmányos, tarkazsinóros hajdú mogyorópálcával verte. Itt már nem volt szöveg, de az írástudatlan ember is megértette belőle, hogy a hídon való dohányzásért, sebes hajtásért büntetés jár. A képek sajnos nem maradtak ránk.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.