Závada: A gondolat önmagában sem lehet unalmas + FOTÓK
2012. június 13., szerda
Múlt héten még Kiskundorozsmán üdvözölhettük Závada Pál József Attila- és Kossuth-díjas írót – akkor Egy sor cigány. Huszonnégy mai magyar című kötetét mutattákbe. Kedden délután pedig a záruló könyvhét egyik utolsó akkordjaként a Somogyi-könyvtárba is ellátogatott a szerző, ahol portálunknak Szegedhez fűződő érzéseiről is beszélt.
Stílusosan
Szilasi László
József Attila-díjas író, irodalomtörténész volt
Závada Pál
beszélgetőtársa, aki mondhatni végigkísérte a Somogyi-könyvtár
által támogatott Márai-listás szerzők köré szervezett íróparádéját.
– Závada és Szeged. Ha zavarban van az újságíró, megkérdezi, hogy érzi magát az interjúalany a napfény városában. Önnek azonban van kapcsolódása Szegedhez, a Radnóti-gimnázium tanulója volt. Hagyott említésre méltó nyomot emlékeiben a város?
– A kamaszkorom, a gimnáziumi évek meghatározóak voltak számomra, a tanulás időszaka, kezdve azzal, hogy az ember belekóstol, beleszokik a városi életbe. Itt kezdtem hangversenyre és színházba járni, ami azóta is fontos az életemben.
Vaszy Viktor
volt a karnagy, és az operaelőadásokat nagyon megkedveltem az ő vezénylete alatt. 1969-től ’73-ig tartott ez az időszak. Jó magyartanárnőm volt, folyton olvastatott valamit, a magyar költészet legszebb darabjaiból pedig memoritereket kellett bevágni. Azonkívül fölhívta a figyelmünket, milyen utcanevek vannak, kik éltek itt a városban…
Lábnyomok
– Ennek volt is valami hatása? – Igen, mindig érdekelt, kinek a lába nyomában járunk. Az ember megbámulja a Kossuth-szobrot, vagy az erkélyt, ahonnan Kossuth beszélt. Azután sorolhatnánk: József Attila, Juhász Gyula, Radnóti, Móra Ferenc, Tömörkény és mások, akik itt megfordultak vendégként. Ha ideutazom, feltétlenül eszembe jutnak a régiek, főleg a Nyugat nemzedéke. Nem hagyhatjuk ki Mikszáthot sem, aki az árvíz idejében itt volt tudósító. És persze eszembe jutnak a mai irodalmárok is. Az például, hogy Darvasi Laci barátom nemrég még szegedi volt, és hogy olyan kitűnő irodalomértők és „prózaírás-művelők” élnek itt, mint például Szilasi László tanár úr, aki kitűnő regényíróként is debütált. – Mit adhat egy könyvhét egy írónak? – Több program, több alkalom arra, hogy az olvasóval lehessen találkozni. Én nagyon szívesen elfogadom ezeket a meghívásokat. Ilyenkor az ember azt képzeli, hogy valóságos olvasójával találkozik, aki az ő kedvéért jön el. Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de az ember ebben bízik, ezzel áltatja magát. Persze, hogy szívesen jön, különösen ilyen kitűnő beszélgetőtárshoz, mint Szilasi. Azután a könyvhét a köteteink kiadásának az egyik sűrűsödési pontja is, sok újdonság lát napvilágot. Még mindig, sőt, egyre inkább találunk könyvsátrakat – legalábbis a Vörösmarty téren nagy tolongás volt, a rendezvények is tömve voltak.
Mérvadó kritika nélkül
– Több figyelmet is kapnak? – Igen, talán egy kicsivel a média részéről is, többször számolnak be könyvekről, ami nagyon ráfér a magyar sajtóra, mert a könyv igazi fogadtatása a kritika volna, ami mára nagyon visszaszorult. Tíz-húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest rövidebb, gyorsabb, ismertetőbb jellegű szövegek születnek. Persze egy részük felvonult a netre, de az igazán értő és elemző, rendes, bátor, bíráló és mérvadó kritika – a reklámízű ajánlás helyett – hiányzik. Fontos volna, hogy olyan emberek írjanak, akiknek az ember hallgat a szavukra. Az újság kulturális missziója is egyre kevésbé, soványabban és vékonyabban csordogál. – Ma már nagyon vegyes jelentéstartalmat hordoz a sztár szó, de ilyenkor érezheti-e magát egy-egy szerző a kultúra sztárjának? – Nem szeretem azt a kifejezést, hogy „sztár” a magunk szerepére. Próbáljuk megtalálni azokat az alkalmakat, mikor egy kicsit – ha szűkebb körben is – de tárgyszerűbben és komolyabban lehet szót váltani a könyveinkről, vagy általában irodalomról azokkal, akiknek erre igénye van. Azt tapasztalom és hallom ezeken a találkozókon, hogy az emberek egy jó részének rettenetesen elege van a tömegkommunikáció kultúraszolgáltatásából: borzasztóan tobzódik az ízléstelenség, a harsányság, értéktelen dolgok nyomulása. A könyves eseményekben látok egyfajta lázadást. Nem azt mondom, hogy visszalépnek, és elkezdenek keresni régi alkalmakat – ebben is lehet megújulás.
Csimbumcirkusz, cintányér
– Hogyan képes megújulni? – Manapság főleg fiatalok, egyetemeken, irodalmi körökben szerveznek találkozókat, felolvasásokat, és ők is nyitottak, mindenféle újat kitalálnak, zenét, vetítést. Ezzel én nagyon egyetértek, és rá is tudok hangolódni. Fölolvasásokra általában viszem a laptopom és fotókat vetítek, néha bejátszok egy kis zenét. Elképzelhető a művek olyan prezentálása, amihez elengedhetetlen valamit mutatni. Nem beszélve arról, hogy az embernek vannak olyan színházi munkái, amikhez mondjuk zenét is készítettek. A színházi előadások köré is lehet szervezni találkozókat – ez is alkalom lehet a kortársaink műveinek megközelítéséhez, akik zenészek, képzőművészek és színházi szakemberek is lehetnek, mindamellett, hogy irodalmárokkal működnek együtt. Talán ez volna a jövő. – Feltuningolt irodalom? – Szokták mondani, hogy „tessék kedvet csinálni hozzá”... Én annak vagyok a híve, amikor nem azért hozunk be csimbumcirkuszt és cintányért, hogy ne legyünk egyébként unalmasak. A gondolatnak önmagában sem szabad unalmasnak lennie. Éppen fordítva: keresni kell olyan műveket, vagy olyan bemutatkozási formát, amely kiindulópontjának elkerülhetetlen része, hogy több húron, több műfajban szólaljon meg. – Nemrég láthattuk, hallhattunk a Korniss Péterrel közös Egy sor cigány kötetét Dorozsmán, lehet-e tudni, most min dolgozik éppen? – Egy regényen, amelyben fotók is lesznek, de többet nem szeretnék róla mondani. Néha szoktam belőle felolvasni. Remélem, idén befejezem, és jövőre megjelenik.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
