Szegeden sem halt még ki a betyárbecsület + FOTÓK

Becsület, hazaszeretet, a magyar tradíciók felidézése - ezt jelenti a betyárélet a szegedi Lobár Péternek. Számára a hagyományőrzés egyfajta életszemlélet is egyben, amellyel történelmünk egy letűnt, de a magyar kultúrában markáns nyomokat hagyó időszakát eleveníti fel. Egy igazi szegedi betyárral beszélgettünk.

Évtizedekkel ezelőtt öltötte magára először a betyárgúnyát a szegedi

Lobár Péter

, azóta országszerte számos hagyományőrző rendezvényen (például a Szőregi csata évfordulóján rendezett

tavalyi műsoron

), emléknapon feltűnt már. Számára a betyárok nem bujdosó útonállók szimbólumaként jelennek meg, sokkal inkább a magyar történelem egy olyan időszakát idézik fel, amikor sokat jelentett még a becsület, a haza szeretete. "Egy szakdolgozat kapcsán merült fel még számomra, hogy a fiatalok mennyire nincsenek tisztában azokkal az értékekkel, melyek őseinkig nyúlnak vissza. Sajnos általános tendencia, hogy nem érzik magukénak az országot, nem tudnak büszkék lenni magyarságukra és azon értékekre, melyeket elődeink képviseltek. Így kerültem közelebb a hagyományőrzőkhöz, és ezért érzem fontosnak, hogy időnként felidézzük a régi korok értékrendjét" - mondta el a SZEGEDma.hu kérdésére Lobár Péter. A szegedi férfi az 1800-as évek betyárruházatát öltötte magára, a történelemben is ez a korszak vonzza leginkább. "Maga a betyár szó a horvátoktól lett átvéve, 'dologtalan legény' az eredeti jelentése, később a magyar nyelvben már egészen máshogyan használták. A szabadságharcot követően sok honvéd menekülésre, bujdosásra kényszerült, az idegen elnyomás irányította törvény őket is üldözte. Ezeknek az embereknek állandó lakhelyük nem volt, életmódjukkal többször áthágták a törvényt. Később egy romantikusabb kép, a szabadság iránti vágy megtestesítői lettek, a nép bujtatta őket" - tette hozzá.

Nem a ruha teszi a betyárt

Mivel folyton járták az országot és kisebb csoportokba tömörültek, a betyárok öltözete nem tájegység szerint változott. Ahogy sorsuk, úgy ruházatuk is sok hasonlóságot mutatott a pásztorokéval. "Még a szabadságharc után sem tudták a pásztorokat központi törvényekkel szabályozni, mert ők a saját törvényeik szerint éltek, nem fűlött a foguk a külföldiek által diktált rendszabályokhoz" - magyarázta a szegedi betyár. Ruhatárát több helyről válogatta össze, melynek egyik legértékesebb darabja a csizmája - a jó minőségű, egyedileg készített darab értéke meghaladhatja a hetvenezer forintot is. A folyók szabályozását megelőzően az árterületen is legelők voltak, a betyárok és a pásztorok itt jó hasznát vették a vízhatlan, magas szárú csizmának. A sújtásokkal díszített felsőruházatban a színeknek is van jelentősége: míg a pásztorokra a fehér szín volt jellemző, a Hortobágyon megjelent a kék is az 1800-as évek tájékán, amikor a betelepített svábok elterjesztették a kék festéket. Népszerű volt a kondások körében a fekete ruha, amelyet zsírral kevert hamuval tettek vízhatlanná, illetve a kosz sem hagyott olyan jól látható nyomot rajta. A pásztorok ebben az időben nagy utakat tettek meg a jószágokkal, hogy azt értékesítsék egy piacon. Hogyha elpusztult egy jószág, előfordult, hogy lopással vádolták meg a pásztort, mert nem hittek neki. Akkoriban például lótolvajlásért fel is akaszthatták az embert, így a megvádolt - ha tudott - elmenekült és pusztában talált menedéket, ahol pásztorok is éltek. Ebből látható, hogy miért mosta össze a pásztorokat és betyárokat a nép - tudtuk meg Lobár Pétertől.

A szegedi hagyományőrző komolyabb országos versenyeken még nem indult, ennek egyik oka, hogy hobbijára munkája mellett viszonylag kevesebb időt tudott csak fordítani. Saját lóval sem rendelkezik, pedig a versenyek bizonyos feladatait nyeregből kellene végrehajtania. Egy egyszerű hobbinál azonban jóval többet jelent neki a betyárgúnya felöltése - felidézhet vele egy olyan korszakot, amikor a "betyárbecsület" még nem üres frázis volt csupán.