NÉVJEGY
Süli Csaba tűzoltó százados 2000 szeptemberében szerelt fel a tűzoltókhoz. A szegedi laktanyában volt tűzoltó, majd a szegedi főügyeleten látta el szolgálati feladatait. 2019 augusztusa óta a Csongrád-Csanád vármegyei katasztrófavédelmi műveleti szolgálat tagja. Megalakulása óta tagja a HUNOR mentőszervezetnek, képzett búvár, ezt a tudását a szegedi vízimentők tagjaként kamatoztatja a mentéseknél. A mindennapokban a vármegyei tűzoltó parancsnokságok ellenőrzése mellett a tűzoltók képzése is a feladatai közé tartozik. A nagyobb káreseteknél végez irányítói munkát, illetve az elsődleges, úgynevezett halaszthatatlan tűzvizsgálati cselekményeken dolgozik Mindezek mellett rendszeresen, kéthavonta gyakorlatozik a HUNOR mentőcsapattal.
– Másfél hete értek haza Törökországból, ahol emberfeletti küzdelmet folytattak a túlélőkért a földrengés sújtotta területeken. Sikerült feldolgozni, fejben rendbe rakni az ott tapasztaltakat?
– A HUNOR mentőcsapat a maximumot hozta, rengeteg inspirációval, ötlettel és rengeteg rögtönzéssel. Mindegyikre nagyon nagy szükségünk volt ott. Ami pedig az összegzést illeti, a csapat minden tagja maximálisan teljesített és újra mennénk, ha arra kerülne a sor.
– A különböző televíziós és internetes csatornákon látott felvételeken látható volt, hogy hatalmas pusztítást végzett a földrengés. Ezt testközelből megélni mennyire megterhelő?
– Az egyik kollégám mondta, hogy az egyik pillanatban a poklok poklát járjuk meg, a másik pillanatban a mennyországban vagyunk. A pokol úgy az, amikor láttuk az emberek tekintetében, hogy egyik pillanatról a másikra mindenüket elvesztették, és ennek ellenkezője, amikor egy embert 10-12 óra munka után kihozunk a romok alól és átadjuk a családjának, illetve a mentőknek. Rendkívüli és leírhatatlan érzés nekünk.
– Miből áll egy ilyen mentési folyamat? Hogyan találnak rá a túlélőkre, milyen eszközökkel mentik őket és hogyan tudtak éjjel-nappal dolgozni?
– Olyan technikai felszereléseket vittünk, aggregátort és olyan nagy teljesítményű lámpákat, amivel a helyszínt be tudtuk világítani és így éjjel is tudtunk menteni. A mentési folyamatot úgy kell elképzelni, hogy először egy felderítő csapat érkezik kutyával a romokra és ha élő személyt jelez, akkor jön egy kontrollkutya és ha megerősíti, akkor ott elkezdünk tulajdonképpen ásni. Arrébb pakoljuk a betonelemeket, feszítővágóval, ütvefúróval, vésővel dolgozunk. Amikor eljutunk odáig, hogy halljuk, hogy nyöszörög, vagy jobb esetben kommunikál velünk a túlélő, akkor kesztyűben kézzel hordjuk el a törmeléket, vödrökkel, láncba rendeződve adjuk tovább. Ez legtöbbször lassú, órákig tartó munka.
– A helyszínről érkező képek alapján itt extrém körülmények között kellett helytállniuk. Melyik volt a legnehezebb mentésük?
– Volt olyan esetünk most Törökországban, hogy három lépcsősor alatt volt egy túlélő. A felső kettőt el tudtuk mozdítani oldalra húzással, a harmadik, ami a fejét is nyomta, azt egy a közelben dolgozó daruval el tudtuk mozdítani és le tudta emelni róla. Körbetakarítottuk a túlélőt és láttuk, hogy az egyik keze be van szorulva egy másik lépcsősor alá. Már az is szóba került, hogy amputálni kell a kezét, mert nem tudjuk másképp megmenteni, de végül sikerült kiszabadítanunk. Utólag derült ki, hogy azzal a kezével a halott gyermekét ölelte, aki ott volt mellette…
– Ahhoz, hogy ilyen hősies helytállással tudjatok segíteni lelkileg legalább olyan erősnek kell lenni, mint fizikálisan.
– Ez alatt az egy hét alatt lelkileg öregedtünk 2-3 évet mindannyian. A hozzátartozók reménykedő tekintetét látva, hogy hozunk ki túlélőt vagy halottat és látni a reakciójukat az sem könnyű. De ott volt Selma esete, amit a televízióban is lehetett látni, ő volt, aki 56 órát volt a romok között. Amikor mentettük, mondta, hogy fáj a combja. Azt gondoltuk, hogy eltört a combcsontja, de kiderült, hogy szerencsére csak zúzódás és teljesen egészségesen hoztuk ki. Vele is beszélnünk kell és tartani benne lelket. Nem könnyű feladat.
– Hogyan lehet mindezt feldolgozni a hazaérkezés után?
– Akármennyit készül az ember és akárhogy felkészítenek rá, ilyenre nem lehet egyszerűen felkészülni. Olyan intenzitású és hosszantartó löket volt, hogy erre sehogy nem lehet felkészülni. Nagyon sokat beszélünk a kollégákkal erről, sok interjút adunk, ami segít ebben. De ilyenkor mindenki kötelező pszichológiai vizsgálaton esik át, mi is voltunk a hét elején.
– Van félelem Önben a munka alatt? Például amikor a romok között egy utórengést kell átélni.
– Hogyne. Nem is kicsi. Átéltem most egy utórengést úgy, hogy nagyon bent voltam a romok között. Remegő lábakkal, elmondhatatlan szívveréssel jutottam ki. Na ilyenkor azért megfordul a fejemben, hogy mit keresek én itt? Otthon vár a családom. Szóval aki azt mondja, hogy nem fél, az hazudik.
– Ilyenkor nem fordul meg Önben, hogy nem megy többet vissza, hanem elindul haza a családjához?
– Ez soha nem fordult még meg a fejemben. Mi erre esküdtünk fel, ezt csináljuk, próbálunk másoknak segíteni, ameddig erőnk és egészségünk engedi.
