Kotkodács meglett, más bűnözőt a Néplap riportere nem talált

Ha hiszünk az újságnak, nem kis veszélyt vállaltak a riporterek. Legalábbis a vízióik ijesztőek. De mennyire! A december 2-án megjelent írás címe:

Félóra az alvilág főhadiszállásán

Hát ez már önmagában is félelmetes! Nyúlszívű skriblernek bátorsága se lenne mélyfúrást végezni az élet sarában, a valóság ijesztő szektorában, de a Néplap emberei cseppet sem voltak nyúlszívűek. Már az eleje is kemény volt, a bevezető után (zajlik a piac szombat délelőtt) jön a nagyon erős indítás: „Emberek a füstben”. Hallatlan! Még hogy füst egy kocsmában! Aztán következik a szemrevételezés: „Az elég tágas helyiség zsúfolva emberekkel. Áttörünk a rengetegen, hogy megjárjuk azt az utat, amelyet a fogyasztók tesznek meg keserves tülekedés közepette a kassza, majd a pult felé. Közben megkísérlünk emberi hangfoszlányokat kiszűrni a zsivajgó kiabálásból.”

Az ember, aki kotkodál

Az olvasó csak rágja a körmét, mikor jönnek már azok a hangfoszlányok, mikor szembesülhetünk a szörnyű valósággal: ’56 végén az alvilág megszállja a várost, lám, már főhadiszállása is van! Várjuk a titkokat. Föl vagyunk készülve arra, hogy az infernó mélyére pillantva rettenetes dolgokat tapasztalhatunk, tán még Dante 9 pokolkörében se találni hasonlóan félelmetest. De a Marx téri kocsma, a „főhadiszállás” csak nem adja ki titkait. Merész riporterünk is hiába vadássza a hangfoszlányokat, nem sokra jut: „Ha személy szerint nem is tudtuk meg azonnal, hogy kik a Négylámpás törzsvendégei, de a nem éppen válogatott kifejezések sok mindent elárulnak róluk.” Hogy mi a „sok minden”, azt szerző nem részletezi. Titokban marad. Szerencsére megjelenik egy különös figura. „Miután keserves közelharcban megszereztük nagyfröccsünket, álljunk félre egy csendesebb zugba, ha egyáltalán van ilyen a Négylámpásban. Alig hajtjuk fel az első kortyokat, máris egy alacsony, töpörödött, sötétarcú férfi kacsázik elénk.” Na, ő a nevezetes Kotkodács. Hogy mitől alvilági, azt sem tudjuk meg. Mondókáját a riporter összegzi: „Illuminált dadogás és rémhírterjesztés kusza szövevénye.” Fájdalom, konkrétumot egy árva rémhírről sem írnak. De kotkodálásról igen, egy langaléta fickó veszi erre rá a sötétarcút. Kis siker…

Loptak, csaltak, disszidáltak

Eljutunk egy igazán magvas megállapításig: a riporter „némi figyelés után” fölfedezi, hogy a társaság nem öncélúan iszik. Mert közben vadul üzletelnek. Hogy mivel, arról semmi nem derül ki. A „némi figyelésnek” igazán szerény a hozadéka. A csehó női törzsvendégei is csak jönnek-mennek, de hiába: „Ha még egy félórácskát időznénk, talán a kialakult árfolyamról is volna alkalmunk beszámolni, de ezt már nem várjuk ki.” És tényleg nem várják ki! Ezt se, mást se. Inkább elmennek a rendőrség bűnügyi osztályára. Ott végre megtudják, hogy mi mindent tudhattak volna meg a Négylámpásban, a bűn fészkében, ahol biciklitolvajok, lókupecek, zsebmetszők és egyéb félelmetes alvilágiak lebzselnek. Végül is mit szolgálhatott ez a riport? Hát, a hamis sugallatot: azt, hogy a felkelésben is felelős alvilág egy hónappal a forradalom leverése után máris háboríthatatlanul működik. Tehát, kedves hatalom, éber légy! Igen, ez, a sugalmazás is a kor egyik fegyvere. Példaként egy ’57. január hatodikai cikk, ami alattomos általánosítással szennyezi be a nyugatra menekülteket: loptak, csaltak, disszidáltak. Értjük, ugye? Ez a börtön vagy a kilátástalanság elől menekülő kétszázezer ember bélyege.