Aki hallgatott a Pista névre, de tudta, hogy Attilának hívják

Én most, a költészet napján veretes költészetnapi gondolatok helyett hadd írok csak valami egészen egyszerű dologról: arról, hogy szerethető-e a versben az „egyszerűség”. Kiindulópont: de mennyire! Itt van nekünk példaként József Attila. Aki 116 éve épp ezen az áprilisi napon született. Amely nap 1964 óta nem csupán egy születési évforduló, hanem egyetemes irodalmi útjelző is.

De mert mégiscsak J. A. napja, persze, hogy ilyenkor róla esik a legtöbb szó. Nem az oskolában megtanulandókról: hogy 1905-ben született, hogy hároméves korában édesapja, József Áron kivándorolt, hogy a három gyerek gondja édesanyjára, Pőcze Borbálára szakadt, s hogy ezért az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adta nevelőszülőkhöz és így tovább – életív szegénységkrónikától fájdalomleltárig… Mert tudjuk, fájt a költőnek az élet. Hát hogyne. De jobbára „versben fájt”, ám a visszaemlékezésben – Curriculum vitae 1937 – egyszerű természeteséggel jelenik meg mindez: „Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek – disznópásztorkodtam.”

Aztán négy év, és újra Pest: délelőtt elemi iskola, már amikor. Mert édesanyja mosással és takarítással tartotta el gyermekeit, házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig, s ahogy negyedszázad múlva írja a költő: „… én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem.” Jaj, de ismerős ez: csak az igazat! S ami ebből következik: őszintesége a külvilággal szemben még sérülékenyebbé teszi. De az a csibészkedő gyerek nem csak „iskolát kerül”. Olvas is, egyre többet. A Curriculum vitae-ből most hosszabb idézet következik.

„A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.”

Hivatásfilozófia, felnőttként fogalmazva, gyermekőszinteséggel: önmeghatározás egy tiszta lélektől, aki „hallgat a Pista névre”, de tudja, hogy Attilának hívják. Gyermek a felnőttben – ez a József Attila-védjegy. A megőrzött gyermeklélek avatta azzá, aki volt, s akiről Pilinszky írta: „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.”

A legelső József Attila-vers, amelyet 11 vagy 12 éves korában írt, a gyermeki egyszerűség és őszinteség szövetéből való világkép-manifesztumnak a tökéletes előhangja:

„Kedves Jocó!

1.ső strófa

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni

2.strófa

Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.”