A hajnal nem találta meg többé Szegedet… csak romjait!

Cikkünk frissítése óta eltelt 2 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

1879. március 15-e. Három nap múlt a város életét megakasztó áradat után. 5458 ház térdre rogyva. Csak tenyérnyi hely épségben, a Palánk és környéke. Minden más víz alatt. És a vízben felfúvódott állatok. Meg a temetők földjéből a víz kimosta koporsók. És halottak. Nem tudtak még minden áldozatot föllelni. Van, akit már soha nem lehet…

Nagyvíz. Így hívja a népnyelv a minden idők legkíméletlenebb Tisza-támadását. A város folyóját a régiek szeretettel ekként emlegették: vizecske. Tisztelet övezte. És akkor jött a gyászos 1879-es év tavasza.

Gátszakadás. Az ár alattomosan, sunyi módon hátulról támad. A szélvihar is a hullámokat segíti. A roppant víztömeg rázúdul a városra. Visz mindent: házat, csűrt, jószágot. És embert. A vészjelző harangszóra a korszak ikonikus katonatisztje, Pulz Lajos altábornagy hadrendbe állítja csapatát. De most az ellenség jószerével láthatatlan. Az egyenruhások a gát védelmezésében a végsőkig kitartottak. Ekkora viszont már csak egy maradt: menteni indulnak, csónakokkal, pontonokkal. Nyomukban tűzoltók, önkéntes közszolgák, iparosemberek, halászok, hivatalnokok, s ott van köztük katonaönkéntesként Csontváry, a nagy festő is.

„Mily végtelenség tel el, mig megvirradt!” – írja Mikszáth Kálmán a Szeged pusztulása című hátborzongatóan hiteles riportkönyvében. Így folytatja: „És minek is virradt meg? A hajnal nem találta meg többé Szegedet… csak romjait.”

A majdnem hatezerből csak 265 épület maradt. Tízezrek otthon nélkül. Az emberáldozat a kétszázat közelíti. És Szegednek még gyászolni sincs ideje. Máté Jób minorita szerzetes, szemtanú: „Házomladékok közül, félrebillent, omladozó tetőkről, úszó kapukról, fák tetejéről szedték le a halálkínok között vergődőket. Néhol, mint a rókusi templomnál, több száz menekülő – napszámosok, asszonyok, gyermekek – sírt és jajgatott. A víz legelőször a házak régi repedéseit feszegette. Félájultan szedték csónakokba az ájuldozó nőket, a dermedt gyermekeket. Egész városrészt töröl ez az árvíz keze. … Néhol a tető, melyre 6-10 szerencsétlen kapaszkodott föl, éppen a mentők szeme láttára omlott össze, maga alá temetvén, akik bíztak benne. … Március 13. és 14. Kolostorunkból több százra menő menekült híveink biztosabb helyre szállíttattak. Az idő hideg, szeles, esővel fagyos.”

Szeged vezetői nem hagyták magára a várost, mindvégig részt vettek a mentésben, a hontalanná lett polgárok elhelyezése s élelmezése szervezésében. Szerepe volt mindebben a katonáknak és parancsnokuknak. Pulz tábornok példát mutatott szervezőkészségből, bátorságból. A városban nem volt fosztogatás, megmaradt a közrend, járvány nem tört ki. Az altábornagy személyes példaadása megsokszorozta a mentők erejét. A hideg időben sem kímélte magát, megfázott, és a szerzett betegségébe halt bele. Az utókor árvíz áldozatának tekinti. Méltán.

Szeged pusztulása megrázta az országot. 17-én az uralkodó, Ferenc József Szegedre érkezett. Nyomorral, pusztulással, reményvesztettséggel szembesült. Vágó Pál óriásfestménye is, Jókai Mór Az Ilovai malom című írása is drámai tudósítás 1879-ből, a Dél-Alföld anyavárosának elestéről.

„Az egyik zöld sziget a temető. A csendes lakókat nem háborította meg a katasztrófa. Egyedül őnekik vannak zöld fáik, olyan szépen virít a Jerikói rózsa egy sírbolt homlokzatán. Egy másik sziget sík víz közepén a gyászemlékű Ilovay malom. Temető ez is. Mikor a király itt járt, kérdezé a vele volt főispántól: – Mi ez? – Ez, fölséges uram, huszonkét embernek a sírja. Szép, erős épület volt az. A gazdája feleségével, gyermekeivel lakott benne. A malom körös-körül be volt zsindelyezve, mint a svájci házaké szokott lenni. A végzetes éj előestéjén a molnár ipa odament szekérrel, s azt mondta, hogy elszállítja onnan a leányát és az unokáit. Az apa nem engedte: biztos helyen vannak itten. Ez a malom örök időkre van építve. Még a védgátról is húsz munkás menekült oda a zivataros éjszakán: családos férfiak a szomszéd Vásárhelyről. Az a zivataros éj valamennyit eltemette. Egyedül a molnár maradt élve, egy sánta, béna, összetört alak, hogy hírmondója legyen a borzalomnak. Őt is úgy fűrészelték ki az egymásra omlott keményfa gerendáik közül, miket csónakból megmozdítani lehetetlen. Ez beszéli el, hogy a húsz munkás odalenn volt a malomban, ő pedig a családjával fenn a malomműhelyben. Egy roppanás hangzott, egy iszonyú halálordítás, s ő abban a percben feleségét és két gyermekét a lábai előtt látta elsüllyedni. […] Most a malom helyén egy gömbölyű agyagdomb áll, a tetején az összetört gerendely a malomvitorlából, a korong, a garad állványa, és a négy malomkő: az eltemetettek sírkövei. A legnagyobbik kövön még most is ott van az idősebb fiú összegyűrt kalapja; körös-körül a kis szigetet már fölverte a nád. Ez amaz emlékezetes hely, ahol a király szeméből kicsordult a könny.”

Az uralkodó kíséretében lévő miniszterelnök, a keménysége miatt „generálisnak” nevezett Tisza Kálmán rögtön megkapta a feladatot: segíteni, minden erővel! És az országreformban meg a gazdaságban példátlan eredményeket felmutatott vaskezű kormányfő Szegeden is bizonyított: minden forrással segítette, és testvérére, a hasonlóan erős akaratú Tisza Lajosra bízta az újjáépítés hatalmas feladatát.

Egy mondást a császári és királyi fenségnek tulajdonít az utókor: azt, hogy Szeged szebb lesz, mint valaha is volt. Benedek Elek szerint viszont ez csak egy újságírói lelemény. Nos, bárki is mondta: végül fényesen igaz lett.

Az első részt IDE KATTINTVA, a másodikat pedig IDE KATTINTVA lehet elolvasni.

Előző sztori

Botka László: Szeged mindig kivette részét a szabadságért folytatott küzdelemből

Következő sztori

Március szelleme