Március, 1879: amikor a város „hajléktalan” lett

A szőregi ember ezúttal hiába kereste az addig nap mint nap fél íven pedánsan tudósító újságját: akkor, március 13-án már lap se volt. Hogy is lett volna… Már két nappal előtte ezt a jelenetet rögzítette Nagy Sándor szerkesztő A rettenetes nap című emlékezésében: „Este tiz órakor a Szegedi Hiradó nyomdája is már a süllyedő hajó szomorú képét nyújtotta. A tágas, nagy műterem éltető zaja kihalt, csak a lapnak egy pár szedője csattogtatta még az ólombetűket nagy sietve. Látszott rajtuk, hogy ők is szeretnének már jobb helyen lenni.” Aztán valóban jobb helyre kényszerültek: menekülniük kellett. Mert a „süllyedő hajó” analógia valósággá lett, a szerkesztőség is, a nyomda is szó szerint víz alá merült.

Akkor már napok óta folyamatos volt a városból a kirajzás, az emberek egy része nem várta meg a katasztrófát, menekülőre fogta. Március 8-áig a Tisza szintje egyre emelkedett. A várost védő vasúti töltés még kitartott, de a víz már a tetejét szorította. És aznap végleg elborította. „Reggel a Budapestre menő vonat már vízben haladt – írja Zombori István professzor –, ez volt hosszú hónapokig az utolsó járat. Már előtte való nap megindult a menekülés a városból. Az óvatosabbak vasúton, kocsin, ki hogy érte, mentek biztosabb helyre. Március 11-én már látszott, hogy nem sokáig lehet ellenállni a víz erejének. Ráadásul estére nagy vihar támadt és az erős hullámzás az ideiglenes fölépítményt tönkretette, a víz gyakran átcsapott a töltésen. Este 8 óra felé, az elemek és idegek háborújában kimerült egyik fiatalember, fejét vesztve szaladt be a városba, és Felsővároson végighaladva kiabálta, hogy jön a víz. A fölriadt lakosság lázas menekülésbe kezdett – megmentve ezzel életét…”

A hetvenezer helybéliből azonban több tízezren a városban rekedtek: nekik nem volt hova menniük. Vagy a jószerencséjükben bíztak. Vagy – ez sem csodálni való – a kis értékeiket féltve maradtak, őrzőül.

Éjfél elmúlt, beköszöntött március 12-e: Nagy Szent Gergely napja. Nem volt benne ezúttal semmi kegyesség. Nagy Sándor szerkesztő írja: „Siettem a városházára, amely előtt még egy kis embercsoport álldogált, lesve a védgátakról jövő hireket. Belül már minden a reményvesztettég komor képét nyujtá. A tanácsteremben még együtt ült a vészbizottság. Odamentem én is. ... A vészhirhozók egymást érték; de nem voltak hivatalosak s igy a szavaik nem igen találtak hitelre. Oly nehéz is volt azt elhinni, hogy földönfutók legyünk. De azért a gyöngébb szivüek egyenként szállingóztak el s a terem hovatovább üresebb lőn. Mikor az utolsó hirnök jött a hivatalos jelentéssel: »Uraim, betört a viz! Meg lehet huzatni harangot!« – akkor már alig voltunk tizen. A tanácsterem egy perc alatt kiürült. … Én pedig fogtam az árván maradt elnöki tintatartót és tollat, mentem velük a patkó alakú zöld asztal jobb szárnyáig, ahol féliv papir hevert az asztalon, ott leültem és irtam a búcsúztatót. Fölül rajzoltam egy gyászkeretet, abba beleírtam a cimet: Éjfél után 2 óra. És alatta folytattam: 1879. március 12. Éjfél után 2 óra! Szeged város haldoklásának kezdete, 24 óra múlva halott: volt, nincs többé!”

Egy nap kellett, és nem volt már város sem. Legalábbis az, ami előtte a dél-alföldi nagytáj anyavárosa Szeged – Mikszáth Kálmán szavaival – „hajléktalan város” lett. Bizarr szókapcsolat. De kifejező. „A hajnal egy rettenetes drámáról vette le a sötét takarót. Irtóztató volt e meztelen kép. A szél még most sem szűnt meg. Démoni szilajsággal vagdalta a tenger pofájához az égő gyufagyár üszkeit. Tűz fönt, víz lent.”

(folytatjuk – vasárnap: „Mint a kigyó sziszegve, mászva jött az óriási áradat”)