Mint a kigyó sziszegve, mászva jött az óriási áradat

Március 12-én hajnali fél háromkor kondul meg a városháza öregharangja. Aztán a város összes temploma bekapcsolódik, egész harangkórus hírleli a katasztrófát, és üzeni: meneküljön, aki csak tud. Elsőként Rókus esik el, aztán Felsőváros, majd a víz a Belváros felé veszi útját. Négy órára bekebelezve az Egyház tér, utána Alsóváros. Mire reggel lesz, Szeged víz alatt. Csak a tornyok emelkednek ki, s a magas házak afféle szigetként. A piaristák gimnáziuma, a felsővárosi minorita kolostor,aSzent György téri iskola meg az árvaház lesz a mindent vesztettek menedéke. A kevésbé szerencséseknek a háztetők meg a fák. De sokan az összeomló házaik közt lelik halálukat, vagy a hideg szélben átfagyva a fáról a vízbe zuhannak.

A tragédia első hírére megindulnak a szabadítók: katonák, tűzoltók, önkéntesek. Ladikokkal keresik a túlélőket, mindenfelé felharsan a kiáltás: van itt valaki? A vasútállomáson minden szerelvényt csatasorba állítanak, túlélőkkel zsúfolt vonatok indulnak Makóra, Temesvárra. Emberek tömege a hajóhídon át indul Szőreg felé. Másnapra-harmadnapra Deszk, Kübekháza, Kikinda, Vásárhely is menekültekkel telik meg. A túlélőkeresés a romok közt egy héten át tart. Akkorra fogy el a remény…

De ugorjunk vissza valamennyit! Gergely napja előestéjén Mikszáth Kálmán még kedélyes történetként jegyezhette föl füzetébe: amikor az Új Világba mentek vacsorázni, a Dugonics téren egy jármas ökör bődítette el magát, majd a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen, mire gazdája megjegyezte: Manci veszedelmet érez. Na igen, a vízmérnökök ezt már napok óta sulykolták. De ahogy Manci, a ló se számított, a szakemberek véleményére se adott mindenki. Így, bár sokan jó előre elmenekültek, ám számosan rekedtek a városban.

Mikszáth, aki az előző évben afféle alkotói válságot orvosolandó igazolt Szegedre, a Naplóhoz, a vészidő legméltóbb krónikása lett. Ő írja: „Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanuth ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek: – Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már baj.” Hát lett! A Nagy Palóc szemléletes mondatával: „Mint a kigyó sziszegve, mászva jött az óriási áradat.”

Ezer szerencse, hogy a várható áradás hírére a fővárosból és több felől már előre Szegedre indult mentők nem fordultak vissza. Ahogy Zubovits Fedor nyugalmazott huszártiszt sem. A baljós jelek idején érkezett Budáról, egy maga szervezte egész mentőcsapattal. Amikor megtörtént a tragédia, munkába álltak, fáradhatatlanul járták csónakjaikkal a vizet, túlélőket kerestek. Mentettek. Ő írja: „Tíz ladikkal vártam a vizet a kiskaszinó tájékán. Meg nem lehetett mozdulni, olyan erővel zúdult ránk a víz. … Egy iparos ember úszott az utca közepén hömpölygő zavaros áradatban, segítségért kiáltozott.”

Emberek – a katasztrófa hősei: messziről jött önkéntesek, segítőnek állt közhivatalnokok, tűzoltók, szegedi katonák, temesvári utászok és a többi. Ahogy Jókai fogalmaz: „Mindenki teljesíté kötelességét! Ezt a szót ismételhetjük a szegedi életmentők felől. Ez volt a mi trafalgári ütközetünk.”

Folytatjuk – hétfőn: A hajnal nem találta meg többé Szegedet… csak a romjait

Cikkünk második részét IDE KATTINTVA olvashatja.