A kisöreg és a Péter-Pál nap

Sokszor csak állt a tanyakerítésnél, és nézett, messzire. Mi jelenhetett meg a szeme előtt ott, a távolban? Vagy valójában csak befele figyelt? Visszagondolt tán arra, amikor a maga ura volt. Amikor küzdött az övéivel együtt, hogy meglegyen minden őszre meg télire, és maradjon valami a jövőre is, az újabb termésig. Dolgoztak sokat, hogy a két gyereknek meglehessen a maga portája. Csakhogy mint másokat, őt is beverték a téeszbe. Szó szerint: a pártirodán a gumibot volt a késztetőszerszám. Saját föld volt – nincs…

Ezt a képet őrzöm róla: áll a tanyakerítésnél. Emlékezik. Tán arra a napra gondol, amikor a földdel s a lovaival odalett a jövő.  És látja, épp látja eltűnni az időt.

Egyszer verset vittem neki. Magyar paraszt a címe, s az első sorai: „Ez esztendőben is ledugta a magot a földbe. / Ez évben is vár a pöndülésre. / Aztán zsendülésre. / Majd szőkülésre. / Péter-Pálkor visszaszedi azt, amit adott. / És újrakezdi. / És újrakezdi.” Megrágta a szavakat. Azt mondta, neki az a két sor tetszik, hogy újrakezdi. Mert ez volt az élete, újrakezdés évről évre, Péter-Páltól Péter-Pálig. Ezt lopták el tőle ’51-ben. Hajnalban törték rá az ajtót. Kiparancsoltak mindenkit. Amikor elétették a papírt, rábökve, itt kell aláírni, és nyomatékosítva, még egyszer, fenyegetően: kell! – ő csak annyit mondott: nem kell. Akkor kapta az első öklöst. Vitték a pártirodára.

Péter-Pál nap van. Egyik olvasatában: szomorúidő. Mert a kuláküldözésre is emlékezünk ekkor, az emberáldozatokra, s a paraszti társadalom erőszakos felszámolására. Másként viszont ez a nap aratóünnep: a népi regula szerint ekkortájt a búza töve megszakad, a kalászok meghajolnak, s így bókolva tudatják: készek a vágásra. A kisöreg már nem fog aratni, hogy is tenné, vén is lenne ahhoz, de meg már csak az emléke van. Megjelenik azért az alakja előttem, látom, most is ott áll a tanyakerítésnél, néz a messzeségbe. És látja az eltűnt időt.

Várkonyi Balázs