Vélemény: Hova mennek ezután a futballhuligánok?

Nálunk még szinte következmény nélkül petárdázhatnak a felbőszült szurkolók, összetörhetik a stadionban a lelátó székeit és azzal dobálhatják az ellenfél drukkereit vagy a ne adj’ Isten a pályán lévő játékosokat.

Az idősebb focirajongók talán még emlékeznek arra az 1985-ös tragikus május végi eseményre, amikor a Brüsszelben, a Heysel stadionban rendezett Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjében a Juventus-Liverpool mérkőzés előtt az angol huligánok randalírozásának következtében 39-en vesztették életüket. Hogy mi is történt valójában? A régen várt rangos sporteseményre 1985. május 29-én került sor a belga fővárosban, amelyet mintegy 60 ezer szurkoló követhetett a helyszínen. Közöttük természetesen a két csapat törzsszurkolói Angliából és Olaszországból. A „hűvös” Albionból érkezett Liverpool-drukkerek a meccs előtt alaposan felöntöttek a garatra, már az utcán is balhéztak, a stadion lelátóin pedig folytatták e nemes ténykedésüket. Olyannyira, hogy a játékosok még a pályán sem voltak, amikor a részeg angol huligánok rátámadtak a tribünön az olasz szurkolókra, ledöntötték az őket elválasztó támfalat – alatta 39-en lelték halálukat: 32 olasz, 4 belga, 2 francia és egy ír labdarúgást kedvelő néző! Hatalmas kavarodás támadt a stadionban, a mentőautók elszállították a sebesülteket, a rendőrök pedig lassan megfékezték az őrjöngő liverpooliakat. A játékvezető történtek ellenére engedélyt adott a meccs lejátszására. (A Juventus győzött, a gólt az a Michel Platini rúgta, aki ma az UEFA elnöki székében ül.) Mint később kiderült, a győztes csapat tagjai sem tudták igazán, hogy milyen szörnyű tragédia történt a lelátón, így természetesnek vették a meccs után az ünneplést, a féktelen jókedvet, holott, mint mondták, a mérkőzést követő nyilatkozatokban, ha tudják, hogy 32 honfitársuk halt meg a stadionban, akkor ki sem futnak a pályára. A történtek után a liverpooli és a szigetországi szurkolók öt évig nem tehették be a lábukat a kontinens stadionjaiba. Az FC Liverpool csapatát is előbb öt, majd három, végül egy évre tiltották el az európai kupaszereplésektől. Természetesen máskor és másutt is voltak szurkolói tragédiák, a brüsszelinél több áldozattal is. Így például 1946-ban az angliai Boltonban 33, 1971-ben Glasgowban 66, 1982-ben Moszkvában 67, 1985-ben Bradfordban 56, majd Sheffielben 96, 2001-ben pedig a ghanai Accra stadionjában 120-an vesztették életüket. Ezek persze csak a legkirívóbbak, mert előtte is, utána is jegyeztek hasonló anomáliákat. Volt, amikor a rendezők hibájából, volt, amikor a szurkolók duhajkodása miatt következett be az emberéleteket is követelő tragédia. Amit már nem lehetett helyrehozni, a hibákat korrigálni. A bevezetőben említett eset után azonban a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség illetékesei elérkezettnek látták az időt, hogy rendet teremtsenek a futballpályák környékén, azaz a lelátókon. Merthogy nemcsak az angol pályákon tomboltak a huligánok, hanem a német az olasz, a francia és más országok stadionjaiban is. Miután a Liverpoolt és az angol csapatokat kizárták Európából, az angol szövetség, a szigetország kormányával karöltve, olyan megoldást igyekezett találni, amely elsődleges célja a futball huliganizmus visszaszorítása volt. Akkor hallottunk először arról, hogy bevezették a tagsági igazolványt a drukkerek számára, egységes nyilvántartást valósítottak meg, zártláncú kamerás megfigyelő hálózatot létesítettek a stadionokban, a randalírozókat pedig nemes egyszerűséggel kiemelték a tömegből, majd pedig jelentős büntetést szabtak ki rájuk és kitiltották őket a stadionból illetve a stadionokból. Mindemellett megalkották azokat a szigorú beléptető rendszereket is, amelyek lehetetlenné tették a különféle pirotechnikai eszközök, továbbá az alkohol bevitelét a lelátókra, s a mérkőzések egyéb biztonsági követelményeire is jóval nagyobb figyelmet fordítottak, mint korábban. Hogy mi lett ennek a következménye? Mindösszesen az, hogy ma már az angol labdarúgó bajnokságban ritkán hallani szurkolói kilengésekről, nagyobb atrocitásokról sem, a pályák biztonsága pedig szinte példás. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a stadionok szinte az utolsó férőhelyig megtelnek, a lelátókon pedig ott láthatjuk a szurkoló családok apraját-nagyját, nem kell félni attól, hogy a gyermekeket valamilyen baj éri, ha elkezdi a balhét a „kemény mag”. Mert ilyen egyébként ma is van az említett stadionokban, de a hangoskodásán kívül mást már nem írhatunk a számlájára. S ezt láthatjuk immáron nemcsak az angol, hanem a többi nyugat-európai (mindig telt) stadionok lelátóin is. Mi ebben (is) lemaradtunk az öreg kontinenstől. Nálunk még szinte következmény nélkül petárdázhatnak a felbőszült szurkolók, összetörhetik a stadionban a lelátó székeit és azzal dobálhatják az ellenfél drukkereit vagy a ne adj’ Isten a pályán lévő játékosokat. S ha ez sem elegendő, akkor metró- vagy vonatszerelvények vagonjait teszik tönkre, gyújtják fel. Így azután a jóérzésű ember nem jár ki meccsekre (lett légyen az bármilyen osztályú és színvonalú), a családját, a gyerekeit pedig pláne nem teszi ki veszélynek. Most végre olyan törvény született, amely nálunk is igyekszik megfékezni a futball huliganizmust. A szeptember elsején életbe lépő törvény szerint az a szurkoló, aki a sportrendezvényen tiltott területre (pályára) lép, vagy az odautazás illetve a hazautazás alkalmával randalírozik, 2 éves szabadságvesztéssel is sújtható. Továbbá – áll a törvényben – kitilthatják a stadion(ok)ból, nyilvántartásba veszik és nem látogathatja kedvenc csapatának a mérkőzéseit. Mindazonáltal a jövőben a sporthulliganizmust bűncselekményként tartják számon és keményen szankcionálják. A stadionokban beléptető rendszereket szerelnek fel, a kiemelt rendezvények rendőri biztosításáról pedig a hatóság dönt, ennek költségeit maguk a szervezők állják majd. Nos, fellélegezhetünk, gondoljuk. Végre nálunk is rend lesz, a mérkőzésekről szóló tudósítások elején nem a magukból kivetkőzött szurkolók féktelen randalírozásáról kell olvasnunk, hanem a pályán lezajlott nemes vetélkedés kimeneteléről. Ugyanakkor nézem a parlamenti tudósításokat e tárgykörben, és megdöbbenek: az idézett törvényt a Tisztelt Ház 250 képviselője támogatta, míg 91 ellene szavazott. Nem értem, hogy egy ilyen kérdésben, amely régóta problémát jelent nemcsak a sporttársadalomnak, hanem az egész magyar közösségnek is, miért kell a pártpolitikai szempontok szerint voksolni? Merthogy ebben az esetben a 91 honatya(-anya) nem-szavazata azt jelenti: maradjon minden a régiben, nem kell a rendcsinálás, legyen csak törés-zúzás a stadionokban, s továbbra is 5-600-an menjenek ki egy első osztályú focicsapat mérkőzéseire. Legalábbis, véleményem szerint…