A szegedi csata

Látható, hol bújnak meg a szegedi (és környékbeli) fideszes bandériumok csatasoraiban rejlő gyengék!

A Fidesz az utóbbi időben meglehetősen magabiztossá vált, ami nem is csoda, hiszen a közvélemény-kutatások szerint "áll nekik a zászló" már jó ideje. (A dolgok jelenlegi állása szerint a kérdés csupán az, mennyire győznek, meglesz-e a maguk áhította kétharmados többségük a parlamenti patkóban, illetve kik ülnek majd ott és milyen arányban rajtuk kívül.) Bármilyen üzenettel is operáljon az MSZP, azonnal rávágják, hogy "kár a gőzért", az országgyűlési választásokat követően úgy is másként lesz minden, mint eddig volt... Ezt (az ország állapotát látva) a szocialisták biztosnak tűnő szavazóin - és a pártjukat vesztett régi vágású liberálisokon kívül - talán senki sem bánná különösebben. Szűkebb pátriánkban ennek a prognosztizált mindent elsöprő ellenzéki győzelemnek ugyanakkor nem sok hatását látni. Bár a helyi jobboldal a megszaporodott sajtótájékoztatókon és alkalmasint a torony alatti (lezárt karzatú) közgyűléseken egyre több huszáros rohamot intéz Botka László és vazallusai ellen, az áttörés valahogy rendre elmarad: a polgármester és jól fizetett csapata felkészülten - ugyanakkor egyre idegesebben - állja a sarat. Mindemellett átlátszó trükkök garmadáját bevetve védekeznek, mégis mindig az övék marad az utolsó suhintás, de szorult helyzetükben - nehéz, oltalmazó vasaikban - egyre mélyebbre kerülnek a sárba, melyben pénz, paripa, fegyver ide vagy oda, könnyen megragadhatnak, hosszú elhúzódó csatározások mellett, vesztésre ítéltetve... A szegedi csata nem dőlt el, kimenetele a jelen állás szerint bizonytalan, csak a felmentő népharag elsöprő ereje viheti döntésre a dolgokat. Hogyan lehet, hát hogy az országos trendek itt nem jelentkeznek markánsabban? Elsőnek is: a városházán jól fizetett zsoldosok állnak készenlétben, a nap 24 órájában, a század csodafegyverének ravaszán tartva ujjaikat. Kommunikátoraik mindenre azon nyomban visszalőnek, vagy - s ennek valódi mesterei - nem reagálva, a kardcsörtetést elhallgattatni igyekeznek, illetve pont ellenkezőleg - mindenütt ott settenkedő kémeik jelentéseire hagyatkozva - megelőző csapást mérve átveszik a kezdeményezést. Másrészt e fő stratégiai irányelveket hatékonyan hajtják végre, mert számukra nem kérdés, miért és kivel küzdenek és - nem utolsósorban - nem kérdés számukra, kinek a zsebében keressék a marsallbotot, a parancsnok személye helyben megkérdőjelezhetetlen: fegyelem van, na! (Talán ezért is hívják az ilyesmiben részt vevőket pártkatonáknak!) Nem kell messzire (Budapestre, párközpontba) menniük - futárt szalasztaniuk -, onnan segítséget várniuk, ezért gyorsabb is a reakcióidejük... Ha ez csak felerészben igaz, látható, hol bújnak meg a szegedi (és környékbeli) fideszes bandériumok csatasoraiban rejlő gyengék. Ráadásul ott van nekik jobbról a hol őket gyepáló, hol mellettük (koránt sem vállvetve) csatába induló Jobbik, balról pedig mindenféle álcába bújt egyesületek brancsai és a hátukban az LMP zászlaja alá gyülekezők. Szóval csak annyit kívánok üzenni a városházát bevenni indulóknak, hogy nem ártana (hadi)tanácsot ülniük, közfelkiáltással mihamarabb (egy és nem több) vezetőt választaniuk, és betagozódniuk mögé, mert nekünk nem Mohács, de Szeged kell.