2.6 fontnyi postai csomag, egyenesen Amerikából. Egy barna doboz, pecsétekkel, vonalkódokkal, és megannyi felirattal. 2.6 fontnyi valóra vált álom repült át az óceán felett. Egy németországi átszállással egyenesen a Szeged nagy posta asztalán kötött ki egy doboz. Csak akörül forogtak a gondolataim az első perctől, hogyan is tudom minél finomabban kibontani a gondos lezártságból a megkerült 125-ös csomagot. Aznap ő volt az idegen Moszkvában. Stranger in Moscow... "125, merre van a 125-ös csomag?" - a postás kisasszony unottan pásztázott tekintetével a fakkok között. Bár a városban és a postán is rengeteg ember lézengett a nyárias estén, mégis akadt egy-egy hely az asztaloknál. Különleges nap. Naptár szerint már ideje lenne az ősznek, mégis hosszúra nyúlt a vénasszonyok nyara. "Megvan! Itt tessék aláírni... Viszlát!" Ehhez le kellett ülni, csakis így indulhatott el a zaklatott kutatás a táskában és a zsebekben egy használható vágóeszközért. Nevetségesnek hangzik, de hihetetlennek tűnt, hogy milyen összegért termett itt előttem ez a könyv a napsütötte kaliforniai tengerpart mellől. Lehunytam a szemem és gondolatban végigfutottam a távot. Megpróbáltam, de ijesztő, mennyire megfoghatatlan maradt még így is. Persze - csaptam homlokomra - hiszen még le sem fordították magyarra ezt a biográfiát! Akkora izgatottság uralkodott rajtam, mióta először megláttam a hivatalos biográfiát egy könyvkereskedő-hálózat katalógusában. Ez itt az én pillanatom. Most következik az a másodperc, amiből számomra csak egyetlenegy létezik. Remegő, de mégis nyugodt boldogság futott rajtam végig, ahogy a kezem félrecsúszott a feltépett ragasztócsík mellett. Számok, számok és betűk és számok mindenhol. „Amennyiben csomagja épségben megérkezett, kérjük, jelezzen vissza vevőszolgálatunknak egy rövid üzenetben az alábbi címen...” Egy hét telt el azóta a fekete, kemény fedelű könyv lapozgatásával. Hogy is felejthettem el visszajelezni nekik? A napok úgy futottak el előlem, mintha csak tegnap siettem volna haza az iskolából. Mintha csak tegnap kapcsolgattam volna az új, színes televíziót egyik csatornáról a másikra. Tegnap láttam volna az első videoklipet a furcsa orrú, mosolygó embertől. Mintha tegnap még itt lett volna, ma pedig már sehol se találom. Öregedő felvételek őrzik őt. Egészen pontosan egy kilogramm és húsz dekagrammnyi betű és fotó, 765 oldalon. A gyermekkor mosolya, sikeres koncertek, egyre növekvő rajongótábor, aranylemezek, díjak és sztárstátusz, és az elhagyhatatlan napszemüveg. Siker, házasság, válás, gyerekek, gyógyszerek, titkok, boldogtalanság és a megdöbbentő befejezés. Mikorra elkészül a magyar fordítás, és ennek a 765 oldalnak a végére érhetünk anyanyelvünkön, addigra talán lecsendesedik az őrületes divathullám, amit "hírnévnek" bélyegeznek. Sztár? A csillagok fent ragyognak az égen. Egyre többen. Hogyan lehet hirtelen mindenkiből felejthetetlen legenda? Tényleg csak tegnapnak tűnik… A posta kopott asztala mellett a felszakított doboz visszacsomagolása közben megint csak előkerült a gyerekkorom. Sok-sok éve a színes tévéhez nem járt távirányító sem, és mégis, a véletlen kapcsolgatás sokszor nagy örömet okozott. Talán most végre a koraőszi napsütésben azt mondhatom: félre az előítéletekkel, és az igaznak vélt állításokkal! Itt a sok-sok kézenfekvő, de néha egészen félreeső forrás. Egyáltalán, utána kell-e olvasni egy olyan jelentős művész életének, aki a XX. és XXI. század tömegeket csaholtató médiájának áldozata lett - már halála előtt, és még utána is? Bár egyetlen történet sem ennyire csak fekete vagy csak fehér, mert mindig akadnak egyéb körülmények. A zenetörténelem minden nappal bővül, oldalaihoz minden egyes nappal kerülhetnek új, érdekes és addig titkolt információk. A kemény fedelű, vastag könyv oldalán viszont mintha jól láttam volna a letörölhetetlen tíz karaktert. A könyv már újra a dobozban volt – aznap egy kilogrammal nehezebb lettem. A posta bejáratát magam mögött hagytam már, mikor a napsütésben újra felvillant előttem a tíz karakter a könyv oldalán: 1958-2009.
