Minden nemzedéknek újra meg újra, meg kell védenie függetlenségünket

Felgyújtottuk a szíveinket
szemünkben villámfény lobog
hozzátok szólunk fásult falvak,
ébredő magyar városok!
Mi lettünk ma a vérkeringés,
új indulókat ver szívünk.
Tudni akarjuk , még ma! Tudni!
Ki van velünk és ellenünk? 

Utódai a mártíroknak – 
mi döntsük el a holnapunk!
Bitófák nőnek virágok közt,
ha nem merünk, ha hallgatunk! –
Kiégetik a lelkeinket,
férgek marják az életünk!
Holnap késő már! Ma kiáltson:
Ki van velünk és ellenünk!!

Az '56 után meghurcolt és elítélt költő, Kiss Dénes versének soraival köszöntöm Önöket. 1956 október közepén, a szegedi egyetemen világtörténelmi eseménysorozat vette kezdetét. A szegedi egyetemisták október 16-ai nagygyűlése pattintotta ki a szikrát, mely október 23-án föllobbantotta a forradalom lángját, majd meggyújtotta a szabadságharc fáklyáját. A szegedi joghallgatók kis csoportja október közepén még nem sejthette, milyen következményekkel jár, ha kilépnek az egyetlen és uniformizált kommunista ifjúsági tömegmozgalomból, a DISZ-ből, s tanulmányi meg szociális követeléseket fogalmaznak meg. Első nagygyűlésükön a zsúfolásig megtelt bölcsészkari nagyelőadó teremben azután pillanatok alatt eljutnak a kötelező orosz nyelvtanulás elleni fellépéstől a szovjet csapatok kivonásának követeléséig, az egyetemi autonómia gondolatától a független, szabad, demokratikus Magyarország igényéig. A Szabad Európa Rádió már ekkor arról tudósított: „vihar van Szegeden, tisztító vihar…”. 

Az október 20-ai, második nagygyűlésen már a szegedi Bölcsészkar lépcsőháza is megtelt érdeklődőkkel, köztük szegedi és környékbeli értelmiségiekkel, munkásokkal, gazdákkal. Ők is azonosulni tudtak az egyetemi ifjúság fellépésével. A forradalmi diákság által létrehozott MEFESZ – Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége – így határozta meg küldetését: „A Szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen, hanem népéért, hazájáért, boldogabb jövőnkért harcoló bátor, lelkes sereg. Ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától, hanem képzettségével, tudásával, tehetségével népünket, hazánkat szolgálja.” A forradalmi hangulat híre országszerte hasonló akciókat eredményezett, majd október 23-án tüntetés kezdődött, mely forradalommá szélesedett, végül szabadságharccá változott.

A forradalmárok küzdelme, ha csak néhány napra is, de elhozta a szabadságot Magyarországnak. De még ennek a pár nap szabadságnak a kivívása is komoly véráldozatokkal járt. 1956 októberében a Rákosi-diktatúrában téeszesítéssel, internálásokkal, börtönbüntetéseket és kivégzést hozó koncepciós perekkel meggyötört mórahalmi emberekből is elemi erővel tört fel a szabadságvágy. De – amint azt Önök is jól tudják – ezért már ekkor drágán megfizetett a település: október 27-én a karhatalom sortüzében a szabad Mórahalomért tüntetők közül Négyökrű József és Kántor Imre életét vesztette, többen megsebesültek. A mórahalmi embereknek 1956-ban a nemzet szabadságáért tanúsított bátor kiállása ugyanakkor örök, követendő példa marad minden nemzedék számára a 21. században is. Ezek a tragikus, mégis katartikus példák arra tanítanak minket, hogy mindig, a legsötétebb órákban is voltak olyan hazafiak, akik késznek mutatkoztak komoly kockázatot vállalni, s akár az életüket is föláldozni szabadságunkért. Emlékük iránytűként szolgál számunkra akkor, amikor a magyar hazafiakat és az európai patriótákat veszély fenyegeti.

Az 1956-os szabadságküzdelem ugyan átmenetileg vereséget szenvedett, de alapjaiban rengette meg a kommunista világbirodalmat. A kelet-közép-európai patrióták végül áttörték a hatalmas vörös falakat. A világkommunizmus építménye, melyet megálmodói örök időkre terveztek, pár évtized alatt összeomlott.

De nincs új a nap alatt. Ezer esztendeje tudják a magyar hazafiak, hogy Magyarországnak a nemzeti önrendelkezése érdekében folytatott harca folyamatos és állandó: minden nemzedéknek újra meg újra meg kell védenie függetlenségünket. Az elénk kerülő akadályt mindannyiszor sikerrel küzdöttük le, amikor a nemzet legjava képes volt összefogni nemzeti szuverenitásunk védelmében. A nemzet szabadságára a fő veszélyt azonban sohasem külső birodalom jelentette, hanem azok, akik a hatalom ígéretéért, 30 ezüstért vagy akár egy tál lencséért képesek volt elárulni a hazájukat, hogy külső hatalmak zsoldjába szegődve végrehajtsák azok utasításait. 

Az előző évszázadban Bécs, Berlin és Moszkva akart dönteni arról, háborúba menjünk-e vagy sem, s hogy feláldozzuk-e fiataljainkat egy értelmetlen háborúban mondjuk a keleti fronton. Ugyancsak a nagyhatalmak döntöttek Párizsban két alkalommal is a fejünk felett arról, mi legyen az ezeréves haza és a magyar nemzet sorsa, majd ugyancsak a nagyhatalmak alkuja döntötte el, hogy e szabadságszerető kis népet évtizedekre a vasfüggöny mögé zárják. S hiába szabadultunk meg ettől immár három és fél évtizede, a birodalomépítők nem tűntek el. A tégla színe nem vörös, hanem kék vagy éppen szivárványszínű, és a birodalmi központ most épp nem Moszkva, hanem Brüsszel, de a hatalmi logika nem változik: erőből akarják megmondani nekünk, mit tegyünk, mit gondoljunk és mit érezzünk, és persze mikor menjünk idegen érdekek mentén a háborúba.

Mi, magyarok nem kérünk sokat: saját kultúránk, vallásunk és hagyományaink szerint szeretnénk élni, más népeket és kultúrákat tiszteletben tartva békében a Kárpát-medencében és itt, Mórahalmon. De ahogyan Szent István halála után ott volt az áruló Péter, aki a királyi koronáért odadobta volna hazánk szuverenitását; ahogy Hegedűs hadnagy feladta volna Eger várát és ezzel török kézre játszotta volna a még megmaradt hazánkat; ahogy a szegedi kommunista funkcionárius 56-ban Mórahalomra hívta a karhatalmistákat, hogy sortűzzel vegyék el Mórahalom szabadságát és a hazafiak életét; ahogyan Kádár János behívta a szovjet csapatokat, hogy megsemmisítsék a szabad Magyarországot, úgy ma is van, aki sok pénzért és a hatalom csábításáért kíméletlenül végrehajtaná a brüsszeli birodalmi terveket, és végleg letörné a szabadságszerető magyarok ellenállását. S a történelem példája megmutatta: a nemzeti szuverenitásról, az ország önállóságáról lemondani könnyű, de annak visszaszerzése mindig embert próbáló feladat, s a sikerre nincsen garancia. 

Ma még szerencsés helyzetben vagyunk. Van szuverén kormányunk, amely békét akar és amely megvédi hazánk függetlenségét. Most nem kell életünket áldoznunk a szabadságunkért, hiszen a nemzeti konzultáción és persze az áprilisi választáson való részvétellel ismét megakadályozhatjuk, hogy elvegyék, ami számunkra a legdrágább, a szabadságunkat, amiért őseink évszázadokon át és 1956-ban – itt, Mórahalmon is – oly sokat küzdöttek.

Dicsőség a hősöknek!