Szőregi csata – újratöltve

Első blogbejegyzésemként, hosszas vívódás után, a hétvégi, szőregi hadijátékélménybeszámolója mellett döntöttem. Külön aktuális amiatt is, mert a csata valódi évfordulója szerdára, augusztus 5-ére esett.

Miután a hét közepén egyszer csak eldöntöttük, nosza, vasárnap az asszonnyal fényképezőmasinát felmarkolva, málhába palack vizet bepakolva, már lóra, avagy helyi járatú 60-as buszra is kaptunk, és irány a szőregi harcmező! Amely ugyan most csak egy futballpályányi volt, a tényleges harcok színhelyétől vagy 2 kilométerre délkeletre esett, s a résztvevők száma messze alulmúlta az eredeti ütközetét, de ezeken most ne lovagoljunk, mert nem ez a fontos. A lényeg, hogy ez a hagyományőrző rendezvény évről évre újra és újra megteinthető, méltó megemlékezésként az 1848–49-es forradalom és szabadságharcról, az elesett hősökről, a jelen gyermekeinek okítására, történelmi emlékeink felidézésére. A helyszínen, a szőregi futballpálya melletti kis réten zajlott le az ütközet, Csikány Tamás, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem oktatója szakértő kommentálásával. Előbb díszes, színpompás egyenruháikban felvonultak a hagyományőrző csapatok, elfoglalták pozícióikat a csatatéren, majd kezdetét vette a csata. A szervezők igyekeztek rekonstruálni az eredeti ütközet történéseit, természetesen a helyszín szűkös keretei között, és meg kell vallani, nem végeztek rossz munkát. Az egész hadijáték már első látásra és az előzetes híradások nyomán is „nagy költségvetésűnek” tűnt, s ráadásul igen látványosra is sikerült. Volt párviadal, tüzérségi párbaj, fütyültek a Congreve-röppentyűk, látványos lovasrohamok dübörögtek, ropogtak a sortüzek, pengett a kard és a szurony. Az osztrák lovasság által sündisznóállásba kényszerített honvédgyalogságot valódi magyar huszárroham menti fel. Majd ismét megindul az osztrák gyalogság. Az ágyútűzben lassan hátrál a honvédek centruma. A jobbszárnyon kitart a lengyel és az olasz légió. A balszárnyon előrenyomul a kecskeméti hadoszlop. A falu pusztulásának szimbólumaként hirtelen lángba borul egy nádházikó a csatatéren, mely a stilizált lepedőfalú templommal Szőreget jeleníti meg. Hatalmas füst, éles petárdarobbanások, élénk lángok. Talán egy magyar lőszerraktár lehetett. A honvédsereg lassan visszaszorul. A lovasok már békésen pihennek. A gyalogos visszavonulás ezúttal rendezett. Az erdőszélről még sortüzek dördülnek. Aztán jön az „osztrák” parancs: „Fordít die linie!” – és az üldözés abbamarad, a csata véget ér. Nem egy töviről-hegyire megkomponált, sokszázmillió dolláros, hollywoodi történelmi eposz, de a maga nemében páratlan élmény. Tetszett. Nagyon. Ami nem tetszett, az csak egy túlbuzgó operatőr volt, aki talán Szaniszló Ferencnek hitte magát a délszláv háborúban, úgy somfordált a hadijáték harcoló katonái között. Kapott is pár beszólást a pálya széléről a fotósoktól. Sajnos sikerült nekem is megörökítenem. Hátrébb vonultában az egyik huszárparancsnok megelégelte az operatőr téblábolását és az értelmetlen (ön)veszélyeztetést, és kardjával kiterelte az urat. A csata után a szabadcsapatok, azaz a betyárok még rövid bemutatót tartottak a közönségnek. Ostorpattogtatás és lovasbravúrok. Barátnőm sem úszta meg az interaktív mókát: az egyik betyár becitálta a pályára, és az ő segítségével (és más kiválasztott hölgyekével is) bemutatták, hogyan tudtak a betyárok bárkit is elkapni, s hogy az ostorral úgy bánnak, ahogy senki. Egy igazi élménnyel gazdagodva tértünk vissza a 21. század Szegedjére. Szerintem jövőre is ott leszünk. Beposztolok pár képet, egy-két jól sikerült beállítást, amit sikerült elcsípnem.