Magyar virtus

Balra épp arról üvölt az osztó, hogy tartozását az adós elfedi, azt hazudja, kifizette, és ő ezzel a szemétládával többet nem. Sőt, talán már azt is terjeszti róla, hogy jogtalanul követelőzik, ezért már napok óta nem alszik... majd megkér, hogy valamelyikünk tolmácsolja ezt az adós felé. És szemben velem a szakember, aki hitelt érdemlően vezeti le előttünk egy papiroson, milyen rossz a szegedi városvezetés fejlesztési konstrukciója „x" témában. Pontos számok, korrekt adatok, és én épp vinném, hogy a faliújságra kiakasszam, mikor karon ragad: nem lehet, a nevét nem adhatja, és ha újságcikk, akkor még a fotó is... nem lehet, utánanyúlnak, ezek mindig képesek, és kirúghatják, nem kap majd fizetést stb.

A királyi televízióban az A la Carte nevű műsor az összes apró hibájával együtt néha eléri azt a szintet, ahogy bizony egy politikai-közéleti tévémenüt szervírozni illik. A recept egyszerű: széles körvonalakban kavart aktuális problematika néhány vezető kérdéssel; hat vendég egy asztal körül ütközteti nézeteit, vitázik, érvel, miközben elfogyasztja vacsoráját. Ha az alapanyag minőségi, azaz a meghívott vendégek sokszínűek, különböző világnézetekkel, foglalkozással, habitussal, és a műsorvezető ügyesen szervíroz, egészen ízletes csemegét kaphat a néző is. November végén, amikor a "hogyan élnek tovább a múlt reflexei" kérdéskör volt épp terítéken, szóba került az elveszett magyar virtus. Akkor még csak nyeltem egyet. Viszont ahogy emészteni kezdtem, egyre mélyebben csikart az öl, zörgött a szív és fájt a fej, mígnem leültem üríteni: tollat és papírt ragadtam. Mivel azt mondják, én még biztosan nem éltem, mikor a virtus virult - sőt beszélik azt is, hogy talán az ükapáimnak lehetett csak hozzá szerencséjük -, mesékre, legendákra kell hagyatkoznom, illetve amolyan dialektikus módon az antivirtus aprólékos lefejtésével közelíthetnék hozzá. Érzik ugye?! Antivirtus... véletlen tán, hogy úgy hasonlít a dallama a legnagyobb „Anti"-hoz? Akkor hát fejtegessünk. Először is, ha megengedik - na meg amiként már megszokhatták - maradnék magamnál, szűkebb pátriámnál. Azért nehéz a helyzetem, mert tegyük fel, hogy megfogadom, nekem, bennem, rajtam itt lesz a magyar virtus. Szóval tfh., csakhogy mivel nem valószínű, hogy kisdobosként, úttörőként és a sunyi-kamu rendszerváltás utáni szemtelen kamaszkorban (amit egy kicsit nyújtok talán, mint a rétestésztát) olyan sok mintát kaphattam, ezért megerősítésre szorul az én elképzelt magyar virtusom. Szétnézek hát az asztalom körül (a család tabu). Mondjuk, kártyázunk. Legyen póker, klasszikusan, épp négyen. Jobbomon az egyik szidalmazza munkatársait, de nagyon és csúnyán. Aztán másnap tudom, hogy nyájasan-kedvesen csacsog-nevet majd kollégáival. Balra épp arról üvölt az osztó, hogy tartozását az adós elfedi, azt hazudja, kifizette, és ő ezzel a szemétládával többet nem. Sőt, talán már azt is terjeszti róla, hogy jogtalanul követelőzik, ezért már napok óta nem alszik... majd megkér, hogy valamelyikünk tolmácsolja ezt az adós felé. És szemben velem a szakember, aki hitelt érdemlően vezeti le előttünk egy papiroson, milyen rossz a szegedi városvezetés fejlesztési konstrukciója „x" témában. Pontos számok, korrekt adatok, és én épp vinném, hogy a faliújságra kiakasszam, mikor karon ragad: nem lehet, a nevét nem adhatja, és ha újságcikk, akkor még a fotó is... nem lehet, utánanyúlnak, ezek mindig képesek, és kirúghatják, nem kap majd fizetést stb. És én magam, mellettük, velük szemben kussoltam, nem mondtam meg, hogy te kétszínű vagy, te egy beszari, te pedig szolgalelkű... mert nem ismerem a magyar virtust, csak e négyes felosztású negatívot: kétszínűség, gyávaság, megalkuvás és némaság...