1956 és a nemzeti radikalizmus

Az elmúlt bő másfél évtizedben nagyon sokszor olyanok tüntettek '56 mellett, vagy vették csak egyszerűen szájukra '56-ot, akiknek demokratikus elkötelezettsége finoman szólva is kétséges. Ahogy az természetesen 1956-ban is megtörténhetett, szabályt erősítő kivételként. 2006 óta azonban a nemzeti radikálisoknak nevezett utcai izék uralják október 23-át, ők diktálják az iramot...

Igaza van Varga Ivánnak, amikor azt írja, hogy nagyon elege van október huszonharmadika és március tizenötödike székesfővárosi lealacsonyításából, mert nem hiszi, hogy a kormányt csak e két szent napon lehet megkísérelni megbuktatni, s hogy idén arra kényszerültünk, hogy a tévében megnézzük, működik-e a gyurcsányi forgatókönyv. A nemzeti radikalizmusnak nevezett utcai izével nekem 2006 óta folyamatosan gondom van, bár a magukat nemzeti radikálisnak tartó erők korábban is okoztak nem kis fejtörést. Vegyük példának okáért a MIÉP-et a kilencvenes évek közepéről, amikor is Horn Gyula kormányzott. Csurka Istvánék már akkortájt kézzel-lábbal tiltakoztak az ellen, hogy őket leszélsőségezik meg Szabó Albertékkal emlegetik egy lapon, miközben utcai demonstrációikon kórusban skandálták, hogy - idézem - Munkát, kenyeret, Horn Gyulának kötelet! Ha az ilyen rigmusok magától értetődő elemei egy párt politikai rituáléjának, akkor ott valami nagy baj. Minimum a demokratikus elkötelezettséggel, ami momentán azért emlegethető fel, mert '56-ban túlnyomórészt demokraták harcoltak a demokráciáért a demokrácia ellenségeivel szemben. Ha fegyverrel tették azt, akkor nevezzük őket jó szívvel akár radikális demokratáknak, akár nemzeti radikálisoknak, mert vérüket és életüket úgy áldozták a nemzetért, hogy a magyar nemzet legégetőbb (legradikálisabb) kérdésének Magyarország radikális demokratizálását tekintették. Az elmúlt bő másfél évtizedben nagyon sokszor olyanok tüntettek '56 mellett, vagy vették csak egyszerűen szájukra '56-ot, akiknek demokratikus elkötelezettsége finoman szólva is kétséges. Ahogy az természetesen 1956-ban is megtörténhetett, szabályt erősítő kivételként. 2006 óta azonban a nemzeti radikálisoknak nevezett utcai izék uralják október 23-át, ők diktálják az iramot, és őmiattuk kényszerülünk választani aközött, amit Varga Iván is ír: tévét nézzünk, vagy tüntessünk? Mert hát miért is ne tüntethetnénk, akár október 23-án? Hiszen a tüntetéshez való jog ama demokrácia legszentebb politikai alapjogainak egyike, mely demokráciáért '56-ban is harcoltak! Olvasom, hogy a Csongrád Megyei Önkormányzat és a Pofosz '56-os megemlékezésén néhányan pedig hangosan nemtetszésüket fejezték ki amiatt, hogy az ünnepségen a „gyilkosok utódai", az MSZP-sek is megjelentek. Kétlem, hogy a megjelent szegedi szocialisták tényleg „gyilkosok utódai" lennének. Tény azonban, hogy az MSZP még mindig igen hadilábon áll '56-tal. A párt politikai menedékül szolgál olyanoknak, akik meghitt pillanataikban őszinte lelkesedéssel képesek elénekelni a szovjet himnuszt, ellenforradalomnak tartják '56-ot, és az „ellenforradalmár" Nagy Imrében azért fedezték fel a kommunistát, hogy egy Nagy Imrétől Horn Gyulán át Gyurcsány Ferencig tartó posztkommunista mítoszba ágyazzák '56-ot. Horn Gyula '56 iránti el nem kötelezettsége egy jól dokumentálható külön történet. Gyurcsány Ferenc ilyenirányú munkássága egy az egyben idézi az 1989-es kiszes kommunikációs projekteket nemzetről, összefogásról, megbékélésről és hasonló nyalánkságokról. Az utcai radikális izék úgy illeszkednek Gyurcsány forgatókönyvébe, 2006-ban a tévészékház ostromát megelőzően hogy, hogy nem, csak az MTV védelmére nem készültek fel, holott 1991. óta a tévészékház az antikommunista tüntetések rendszeres célpontja. Aztán az épület védőinek felmentésére nem csak hogy nem kaptak parancsot a közelben állomásozó rendőrök, de a védőknek fel is kellett adniuk az épületet. Gyurcsány Ferenc ugyan azt állította, hogy a rendőrséget arra utasította, hogy minden tegyenek meg az MTV védelmére, de utóbb letagadta ezt. A rendőrök október 23-i náci terrorja, az első fokon statáriálisként működő bíróságok, Révész Máriusz országgyűlési képviselő megverése stb., és mindezeknek az omartára emlékeztető politikai eltussolása egy olyan politikai játszma elemei, amelyben a kormányfő számára úgy hiányoznak az utcai radikális izék, mint egy falat kenyér. S utóbbiak erről valamilyen rejtélyes oknál fogva nem látszanak tudni...