Tanuljunk brutalitást!

Gyurcsány Ferenc sajátos válságmegoldást választott. Saját ellenzékének ellenzéke lett. Hogy ebbe az ellenzékbe a Fideszen és KDNP-n túl beleszámítja-e a miniszterelnök a zöld és kék színekben játszó zsugorodó pártokat, az MDF-et és SZDSZ-t, azt nem tudni.

Válságban van az ország, az országban válság van. Ez ugyan elcsépelt és már-már unásig ismételt közhely. Mégis a maga banalitásával és nyers trivialitásával teheti mindenki számára kézzelfoghatóvá, szemmel láthatóvá és bőrön érezhetővé a körülöttünk csöndesen, de kegyetlenül és fájdalmasan kialakult morális, gazdasági és politikai állapotot. Ebből a helyzetből ki kell kecmeregni, s ez nem csak az ország és a polgárok kívánják meg (ez önmagában a kormányzó politikai elitet még nem biztos, hogy érdekelné), de jól fölfogott érdeke a kormánynak és az MSZP-nek is. Egyszóval a válságra megoldás kell. Gyurcsány Ferenc – nem elsőként az 1990 utáni politikai életben – sajátos válságmegoldást választott. Saját ellenzékének ellenzéke lett. Hogy ebbe az ellenzékbe a Fideszen és KDNP-n túl beleszámítja-e a miniszterelnök a zöld és kék színekben játszó zsugorodó pártokat, az MDF-et és SZDSZ-t, azt nem tudni. Ez utóbbi két, a közvélemény-kutatások szerint az ötszázalékos parlamentbe jutási küszöböt meg sem közelítő kispárt kapcsán a „lojális ellenzék” kifejezés jut eszembe. A második világháború után így hívták azokat a politikai erőket és társadalmi szervezeteket, amelyek kifejezetten ugyan nem támogatták – sőt olykor szelíden bírálták is – a hatalmukat és diktatúrájukat kiépítő kommunistákat, stratégiai és lényegi kérdésekben azonban mégis melléjük álltak, illetve őket erősítették propagandájukkal vagy éppen parlamenti szavazatukkal. Az ellenzék (már amelyik nem „lojális”) pedig nagy kerékkötő – véli a miniszterelnök –, hisz nem elég, hogy nem támogatja a felsőoktatás és az egészségügy átalakítását, de még a közvéleményt sokkoló tevékenységet is folytat. Az MTV szerdai Az este című műsorában kifejtette, hogy az ellenzék egyenesen „rendkívül brutális agresszív”, s magatartása Európa-szerte megrökönyödést keltene. Itt érdemes megemlékeznünk róla, hogy 2006 őszén kipattant egy hangfelvétel, amelyen igencsak érdekes nyelvezettel, de kétségkívül plasztikus módon ismerte el: kabinetjével látszatkormányzást folytatott, és végighazudtak másfél évet. Nem sokkal később ez a beszéd az igazság és a tényekkel való szembenézés első őszinte megfogalmazása lett – legalábbis a baloldali értelmiségiek és publicisták szerint. Ugyanazokban a napokban a magyar rendőrség a kormány ellen tüntetőket – valóban – brutálisan szétverte, amiről a kilőtt szemek és más maradandó sérülések tesznek tanúbizonyságot. Ekkor az áldozatokat bűnösöknek kiáltották ki, a rendőri erőket pedig megdicsérték. Kádár János Magyarországán (ami úgy látszik, nem akar megszűnni) minden fordítva van: a hazugság őszinteség, a rendőri brutalitás pedig törvényes eljárás. Az ellenzék tevékenysége pedig – ha nem „lojális” – „brutális” és nem európai. Azt hiszem, kicsit még tanulnunk kell a demokráciát. Vagy szoknunk a brutalitást…