Riasztó részletek a Tisza tervéről - Orbán Viktor keményen reagált +videó
Szegedi "víziszörnyetegek": a százéves óriásharcsák nyomában
A Tisza folyó száz éve még olyan fogásokat tartogatott Szegednél, amelyekről napokig beszélt a város. Bitó Antal és halászai egymás után emelték ki a száz kilogramm feletti óriásharcsákat, amelyeket később a Rudolf téren is közszemlére tettek. A különleges példányok nemcsak a helyieket vonzották, hanem a tudomány érdeklődését is felkeltették. A történet egyszerre szól rekordfogásokról, egy régi mesterségről és egy eltűnt szegedi világról.
Ha ma valaki végigsétál Szeged belvárosában, nehezen tudja elképzelni, hogy egykor többméteres óriásharcsák lógtak kifeszítve a város közepén. Pedig száz évvel ezelőtt ez valóság volt: a Tisza olyan zsákmányt adott, amelyről napokig beszélt a város - írja a Pecaverzum a Szeged folyóirat cikke alapján.
Óriások a szegedi hálóban
1929 telén Bitó Antal halászmester és csapata a megszokott útját járta a Tiszán. A közúti híd környékéről indultak, két ladik között kifeszített hálóval halásztak, majd a Boszorkány-sziget közelében zárták a fogást. Minden rutin szerint zajlott egészen addig, amíg a háló kiemelésekor valami szokatlan nem történt.
A háló súlya hirtelen megnőtt. A halászok már ekkor sejtették, hogy nem mindennapi fogás akadt bele. Amikor végre felszínre került a zsákmány, döbbenten látták: egy hatalmas harcsa vergődik benne.
A kiemelés küzdelmes volt. A hal szaggatta a hálót, csapkodott, a ladikokat is megbillentette. Végül kötelekkel sikerült csak megfékezni. Amikor lemérték, kiderült: 105 kilogrammos, közel háromméteres példányról van szó.
A korabeli leírások szerint a testén piócák lógtak, bőre csillogott, és mérete még a sokat látott halászokat is meglepte. Nem véletlen, hogy „valóságos szörnyetegként” írták le.
Ünnepi látványosság a Rudolf téren
A fogás híre gyorsan elterjedt. Bitó Antal nemcsak halászmester volt, hanem kiváló kereskedő is, aki pontosan tudta, hogyan kell érdeklődést kelteni. A harcsát nem rejtette el, hanem a Rudolf téren (a mai Roosevelt téren) működő halcsarnoka előtt közszemlére tette.
Karácsony környékén, december 24-én és 25-én délelőtt, hosszú sorokban érkeztek az emberek, hogy saját szemükkel lássák az óriási halat. A látvány egyszerre volt meghökkentő és lenyűgöző: a Tisza mélyének titka ott függött mindenki előtt.
A hal végül nem maradt Szegeden. Budapestre szállították, ahol kilóját 5 pengő 50 fillérért értékesítették. A különleges zsákmány azonban nemcsak mérete miatt volt érdekes: a vastag zsírréteg miatt inkább hideg ételek készítésére volt alkalmas.
Egy év, több rekord
A történet itt nem ért véget. 1930 telén és tavaszán újabb óriási harcsák kerültek a hálóba. Februárban a tiszaugi híd közelében fogtak egy 110 kilogrammos példányt, amelyet a jégzajlás ellenére is sikerült Szegedre szállítani.
Áprilisban pedig még ennél is nagyobb szenzáció következett: egy 120 kilogrammos harcsa került elő. Erről már fénykép is készült, amelynek hátoldalán maga Bitó Antal rögzítette a fogás részleteit.
Ez a példány már a tudomány érdeklődését is felkeltette. Fejét a Természettudományi Intézet vásárolta meg, és preparálták. A csontváza üveg alatt kapott helyet, így a „szegedi óriás” nemcsak a piacon, hanem a tudományos életben is nyomot hagyott.
A Bitó család története
A látványos fogások mögött egy több generáción átívelő történet húzódik. A Bitó család neve egyet jelentett a szegedi halászattal. Az idősebb Bitó János halászati bérmunkásból küzdötte fel magát a leggazdagabb halkereskedők közé. Fia, Bitó Antal már egy megváltozott világban vette át a vállalkozást. Az első világháború után szinte mindent elölről kellett kezdeniük: felszerelés nélkül, újraszervezve a halászatot és az értékesítést.
Mégis sikerrel jártak. Bitó Antal a szegedi halászat egyik utolsó nagy alakja lett, aki kiterjedt bérleteire alapozva látta el a várost hallal. Később felismerte, hogy a bizonytalan halászat mellett más lábakra is szükség van: földeket, ingatlanokat vásárolt, gazdálkodott.
Ez a több lábon álló szemlélet később létfontosságúvá vált. A második világháború után a halászat lehetőségei fokozatosan beszűkültek, majd gyakorlatilag megszűntek.
Tudomány és kíváncsiság a szegedi óriásharcsák körül
A hatalmas harcsák nemcsak a közönséget, hanem a tudósokat is lenyűgözték. Gelei József zoológus részletes vizsgálatokat végzett rajtuk, és előadásban számolt be eredményeiről.
Megállapította például, hogy a harcsa légzőfelülete jóval kisebb az emberéhez képest, ami magyarázatot ad életmódjára. Szeme kicsi, mert a mélyben él, viszont hatalmas bajuszaival tájékozódik és csalogatja zsákmányát.
Az egyik példány életkorát is meghatározták: 23 éves volt. Ez a szám akkoriban is vitákat váltott ki, hiszen a méret alapján sokan jóval idősebbnek gondolták.
A kutatásokból tanulmány született, amely a „szegedi óriás harcsák” címet kapta, és részletesen dokumentálta ezeket a különleges példányokat.
Egy eltűnt halászkorszak
A történet végén azonban már nem a rekordok állnak, hanem egy korszak lezárulása. A két világháború között a Tisza halállománya csökkenni kezdett, a halászat egyre nehezebbé vált. A város többször próbálta saját kézbe venni az ágazatot, halgazdaságok létrehozása is felmerült, de a hagyományos halászat jelentősége fokozatosan visszaszorult. A háború utáni politikai változások pedig végleg átalakították a rendszert. A halászbérletek megszűntek, a családi vállalkozások eltűntek, a mesterség sokszor teljesen megszakadt.
A száz évvel ezelőtti óriásharcsák története ma már egyszerre legenda és dokumentált valóság. Újságcikkek és tudományos feljegyzések őrzik azt az időszakot, amikor a Tisza még ilyen meglepetéseket tartogatott. És bár ma is fognak nagy halakat, az a világ, ahol egy-egy fogás egész várost megmozgatott, már eltűnt. A Rudolf tér már nem „halmúzeum”, a halászok élete is megváltozott.
További híreink:
