Orbán Viktor: Az iráni háború miatt jelentős energiaár-emelkedés fenyeget + videó


1926 márciusának elején különös izgalom járta át Szegedet. A kávéházak asztalainál nemcsak a politika vagy a tavasz közeledte volt téma, hanem a vasút is. A Délmagyarország 1926.03.07. lapszámában arról számolt be, hogy az államvasutak „igen érdekes és figyelemreméltó újítást” készültek életbe léptetni: új rendszerű motoros járatok indulnak Szeged és Hódmezővásárhely között. A tram-train előtt száz évvel is kiemelt figyelmet fordítottak a két város közötti gazdasági kapcsolatra.

A hír akkoriban valódi technikai szenzációnak számított. Az emberek már ismerték a gőzmozdonyok füstjét, az állomási csilingelést és a lassú zakatolást – de amit most ígértek, az egészen más volt. Egy olyan jármű, amely gyorsabb lehet a gyorsvonatnál.
A vasút már korábban tárgyalt egy német gyárral az újfajta kocsikról. Külföldön már használták őket, Magyarországon azonban még csak kísérletnek számított a bevezetés. Nem véletlen, hogy a próbát éppen a Szeged–Vásárhely vonalon tervezték.
Az első motorkocsi meg is érkezett a városba. Ceglédnél szakértői bizottság vizsgálta meg a próbautat, amely – ahogy a korabeli lap írta – „fényes eredménnyel végződött”. Majd Békéssy Sándor felügyelő "hozta el" az újítást a napfény városába: a jármű a szegedi úton is "kiállotta a próbát".
Külsejében nem volt különösen hatalmas: „ugyanolyan nagyságú, mint egy közönséges másodosztályú vagon”, nagyjából negyven utas fért el benne. Ami igazán számított, az a sebesség és a menetidő volt. A motoros kocsi negyvenkét perc alatt tette meg az utat, gyorsabban, mint sok akkori vonat.
Az indulást 1926. március 15-ére tűzték ki. Kezdetben naponta csak egy járat közlekedett. Szegedről 21 óra 50 perckor indult, és 22 óra 37 percre ért Vásárhelyre. Visszafelé 22 óra 47-kor indult, és 23 óra 35-re már ismét Szegeden volt. A menetrendet tudatosan illesztették a budapesti vonatokhoz, így az utasok könnyebben folytathatták útjukat a főváros felé.
Nem volt minden tökéletes: „egyetlen kedvezményes jegy sem érvényes” – jegyezte meg a lap. A modernségnek ára volt, szó szerint is.
A MÁV, a vasutasok és a városiak azonban ennél többet láttak bele. Ha a kísérlet beválik, a teljes helyiérdekű forgalmat motoros járatokra állíthatják át. A kérdés tehát nem csak egy vonalról szólt, hanem a közlekedés jövőjéről.
A cikk óvatos optimizmussal zárult. Minden attól függött, hogy a gyakorlatban mennyire bizonyulnak tartósnak és megbízhatónak az új járművek. Ha igen, „számos kocsit rendelnek majd a német gyártól”.
Szeged és Vásárhely között ekkor már nem pusztán egy vasútvonal húzódott: egy modernizációs kísérlet pályája lett. A száz évvel ezelőtti utas számára a motoros kocsi ugyanazt jelentette, amit ma egy új technológia – gyorsabb utat, kevesebb várakozást és a világ közeledését.
Száz év telt el, és a két város között ma ismét egy kísérletből lett mindennapokba épült közlekedés működik. A vasútvillamos, a tram-train indulásakor sokan ugyanazokat a kérdéseket tették fel, mint 1926-ban: beválik-e, gyors lesz-e, megszokják-e az emberek?
Mára már 4 év alatt több millióan utaztak a tram-trainen, pontos menetrenddel és napi ingázással. Akkor negyvenhét perc számított csodának; ma a megbízhatóság és az integrált városi közlekedés jelképe lett a tram-train.
A hasonlóság mégis szembeötlő. Egy évszázad választja el a motoros kocsit és a tram-traint, de a lényeg változatlan maradt: Szeged és Hódmezővásárhely között mindig akadtak, akik a jövőt a sínekre akarták állítani. És úgy tűnt, a jövő mindkét alkalommal pontosan menetrend szerint érkezett meg.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.