A Fehér part évszázadokon át az egyik legfontosabb révhelye volt a szegedi Tiszának
Városrészek sorozatunk legelső részében már kitértünk rá, hogy Szeged eredeti domborzata hármas tagozású volt. Ebből az egyik viszonylag egységes szigeten alakult ki Alsóváros, amelyen - mint az Alsóvárosról szóló sorozat első részben kitértünk rá - a szegedi magyarság átvészelte a török időket is. A második részben pedig hódoltság utáni időkkel foglalkoztunk, amely után többek között itt alakult ki a Szeged világhírű paprikakultúrája.
Alsóvárosnak még az árvíz előtt három kapuja, kijárata volt. A mai Vám tér 1879 előtti neve Pétörváradi kapu, másként Szabadkai kapu volt. A teret az idősebbek még a XX. században is Kapu, Fölsőkapu néven emlegették. A sáncon átjáró, sorompó volt, amit éjszakára lezártak és egy őrház is állt. A Középkapu a város sáncán át a temetőbe és onnan a pusztákra vezetett. Emlékezetét már csak a Közép utca őrzi. Az Alsókapu, másnéven Tompai kapu a mai Vadkerti térnél levő átjáró a Ballagitó, Hattyas, Tompa, Bodom, Gyálarét és az Öregtisza felé. Évszázadokon át, annak a várost átszelő útnak volt a déli kijárata, amelyről már Bertrandon de la Broquière is megemlékezett 1433-ban. Az Alsókapunál áll egyébként a Vadkerti köröszt, a XIX. század elejéről származó és az alapítójáról, Vadkerti József polgárról elnevezett későbarokk keresztkompozíció, kriptával. Tövében, hagyományos szokásként, még a XX. században is a mezőgazdasági munkák idején, alsóvárosi és környékbeli szegényemberek várakoztak a keresztnél, hogy a földjükre igyekvő gazdák napszámba, részesmunkára felfogadják őket.
Az alsóvárosi nyomáson, amely a temetőn túl kezdődött és amelyre később a vasút, volt lóversenytér, vágóhíd, repülőtér (a Börcsök-kopolya és Terebalom nyomásrészek területén), szérűskert, továbbá a Kénytelen és Teás (az a terület, amelyet a budapesti vasútvonal, a belőle kiágazó vásárhelyi vasútvonal és a rókusi állomásról Szabadka felé haladó vasútvonal zár közre), megművelt dűlők, nemkülönben a vágóhídtól délre, a Tanítói kiskertök házcsoportja (az első világháború alatt konyhakerti művelésre, tanítók között parcellázták föl, 1920 táján házhelyeknek osztották ki törzsökös, de jórészt már nem földművelő alsóvárosiak között) települtek, valamikor nemcsak liba- és csordalegelő volt, hanem a fiatalság koratavaszi, nagyböjti vasárnapok délutánjain társasjátékokkal is itt szórakozott. Régen ugyanis ebben az időszakban a zenés, táncos mulatság tilos volt. A Vadkerti tér közelében a mai Tompai Kapu vasúti átjárónál a XIX. században, egészen az árvízig a Gyöprugi, alsóvárosi nyári tánchely. Az árvíz után viszont, egészen 1920 tájáig, az állomás mögött, a Bánomkert területén nyári vendéglő, nyitott tánchelyiség fogadta a fiatalságot. Ennek Bruckner nevű egykori gazdája után Pukner volt a népies neve.
A Tisza alsóvárosi folyása a vasútépítés előtt, a mai gyermekklinika táján kettéágazott. Nyugati mellékágának Sebösfok volt a neve, és a mai Boldogasszony sugárúttal, Bem utcával és Hatytyas sorral nagyjából párhuzamosan, de tőlük keletre folyt, és a Ballagitó déli részénél ömlött újra a Tiszába. Ártereinek megművelt részei a már említett Bánomkertök, Topolya, Feneketlen, Jató. A Tisza innenső partján, a halászok nyelvén a magyar ódalon, a Boszorkányszigettől kissé északra volt rendes vízállás idején a vízimalmok réve. Alacsony vízálláskor pedig délebbre, a régi szabályozás előtti kanyarnál, de már a túlsó parton, a bánátódalon.
A Boszorkánysziget a szabályozás következtében szigetként már elenyészett. Itt végezték ki 1728-ban a boszorkánypörök áldozatait. Környékén valamikor hatalmas, ősi erdőség terült el, amelynek Kerekerdő volt a neve. Sajnos, a XX. század legelején kiirtották. A Boszorkányszigettől délre terült el és kanyarodott nyugati irányban a Tisza egyik holtága, amelyet Öregtisza néven emlegettek. Egyik, a XIX. század elején elenyészett szigetének Szilágy volt a neve, ami ősi szilfaerdőre utal. Nevét a későbbi Szilágyi major tartotta fönn, amely egyúttal a mai Gyálarét falu magja. Egy másik, Fődvár nevű sziget emlékezetét Vedres István őrizte meg.
Az Öregtisza egyik, a tompai kanyarnál kiemelkedő része a Fehér part, amely évszázadokon át az egyik legfontosabb révhelye volt a szegedi Tiszának.
A Tisza halászoktól számontartott, és megnevezett alsóvárosi partrészei: Kerekkű, Nemtudom (a Boszorkány szigettől délre, a túlsó parton), Kettősvíz (a Tiszának a szerb határnál elterülő szakasza), Krokodil (víz- és partrész a szerb határ közelében), Remény (a Boszorkányszigettől délre).
Az Alsóváros árvíz előtti utcanevei közül néprajzi, város- és művelődéstörténeti szempontból legjelentősebb a Palánkkal összekötő, már a középkorban is emlegetett Szentháromság utca (Piatea Sanctae Trinitatis), a XVIII. század folyamán kialakult Segítő Boldogasszony út (a Boldogasszony sugárút őse, a végén elterülő Maria Auxilium Christianorum-kápolna, másként Mariahilf-kápolna után), a Borbás utca (itt volt az említett régi kórház), Sutú utca (olajsajtója után, mai félreértett neve: Szabadsajtó utca), Középkapu utca (a város sáncán át a temetőbe és onnan a pusztákra vezető út), Fölhágó utca (a Felsőkapuhoz vezető utca, a mai feltöltött Szent Antal utca), Ingen utca (régi vízállásos terület, amelyet ingyen osztottak ki házhelyeknek).
A Mátyás király térnek eredeti neve Barátok tere volt.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.