Városrészek: Alsóváros története II. rész

Városrészek sorozatunk legelső részében már kitértünk rá, hogy Szeged eredeti domborzata hármas tagozású volt. Ebből az egyik viszonylag egységes szigeten alakult ki Alsóváros, amelyen - mint az előző részben kitértünk rá - a szegedi magyarság átvészelte a török időket is.
 

A XVIII. századból való térképek Alsóvárost teljesen olyannak mutatják, mint amilyenek a többi úgynevezett alföldi kertesvárost. Főútvonala már a középkorban kialakult, és lényegében máig fennmaradt: a várból, illetőleg az előtte elterülő vásártérből (mai Roosevelt tér területéből) kiágazó Nagy utca (jelenlegi Oskola utca), illetőleg Sáncpart (a mai Kelemen és Zrínyi utcák vonala), a középkori Szentháromság utca, továbbá a Földmíves és Sárkány utca, Tompái kapu (a mai Vadkerti térnél), Fehérpart (kompátkelés a Tiszán a Temesközbe, illetőleg útkiágazás a Bácskába, Szerémségbe). Alsóváros mostani szabályos alaprajza az árvíz után bontakozott ki. 

Bálint Sándor szerint, még a török hódoltság egymásrautaltságának, összeforrottságának hatása, hogy Alsóváros népe hagyományaihoz, őstermelő életmódjához, vallásos hitéhez leginkább ragaszkodó területe volt Szegednek. Innen ered a jámbor város tréfálkozó és a félnépi Tabónia csúfolódó neve. Alsóvároson erős volt az endogámia, azaz az egymás között házasodás, amely még a XX. században is jellemző volt. Alsóváros emellett kiemelkedő volt a gyermekáldás területén, aminek hatására Szegedről túlnyomó számban az alsóvárosiakat telepítették át a délvidéki, főleg temesközi elnéptelenedett tanyavilágába.

Már a középkorban is említés történik a szegedi nép kertészkedő hajlamairól, amelyre később török források is utalnak. Ez a fogékonyság okul a hódoltság török kertművészetéből, de az alsóvárosi barátok kolostori növénykultúrájából is. A franciskánusoknak még a XVIII. század elején is hatalmas kertjük volt. Ebből a hármas összetevőből: középkori hagyományból, török és kolostori hatásokból bontakozott ki az alsóvárosi nép magasrendű kertkultusza. A változatos szegedi talaj, a tiszai árterek és kiöntések televénye volt ennek a készségnek iskolája. Nem csoda tehát, ha a XVIII. század legjelentékenyebb hazai dohánykultúráinak egyike éppen Szegeden bontakozott ki, amelynek hatása kirajzó szegedi gányók (dohánykertészek) révén messze vidékekre kiterjedt. 

A dohánytermeléssel szerzett készségükkel teremtik meg Szeged világraszóló paprikakultúráját is az alsóvárosiak, meg a belőlük a XIX. század folyamán kisarjadt szentmihálytelekiek, röszkeiek, alsótanyaiak. 

A XVIII. század közepétől kezdve szintén elsősorban ők telepítik Újszeged faiskoláit, virágkertészeteit. Egyidejűleg alsóvárosi kisparasztok, bérlők, nincstelen emberek szállják meg a hatalmas alsóvárosi pusztát, hogy megteremtsék a legszebb alföldi modern tájak egyikét, Alsótanyának népiségében, kultúrájában folyton terjeszkedő, hódító világát. 

Alsóvárost még a XX. században is ősi kertsáv övezte, amelyben szőlő, gyümölcs, konyhakerti vetemény termett. Ilyenek voltak a Bánomkertök (gyermekklinika és személypályaudvar közötti térség), Topolya (a pályaudvar és volt utászkaszárnya közötti rész), Feneketlen (vízállásos hely a kaszárnya helyén), Jató (földsáv a vasútvonal és a Hatytyas sor között), Ballagitó (a rendezőpályaudvartól délre), amely a legősibb és legműveltebb szegedi kertségek egyike. A középkorban pedig faluként is előfordul. Kundombja (a Ballagitó északnyugati, külön is emlegetett része, Móra Ferenc 1926. évi avarkori ásatásairól is nevezetes), Hattyas (régi kertség, egykor faiskolákkal, ma Klebelsberg-telep), Tompa (kertség, Hattyastól délnyugatra, a Tisza hajlatánál), Kénytelen (kertség, a mai Kecskés-telep). Az 1854. évi vasútépítés alkalmával kisajátított ballagitói földek gazdáit ezzel, az akkor még „nyomásfölddel" kártalanították. Innen a neve: kénytelenek voltak elfogadni. - Alsóváros Ballagitó sor táján elterülő részének Islik olt a neve. Itt terült el a XVIII. század első felében Schlick tábornok szálláshelye, amelyet régen Islikmajor néven is emlegettek. A hely a XVIII. században népesedett be.