Városrészek: Felsőváros története VII. rész
Felsővároson a XIX. században a gazdasági élet főleg a Kis-Tisza utcán lüktetett, amely akkor még egészen a Tiszáig, a Maros utcát is magában foglalta. Ezen a részen laktak a leggazdagabb halászok, hajóépítők és nem utolsó sorban itt volt a festőgyár is. Kicsivel beljebb több híres görög rezidencia volt található, amelyek ablakait cifrázott rácsozatvédő vasak takarták.
Itt volt a szappanexport. A felsoroltakon kívül éltek itt molnár családok, asztalosok, csizmadiák, magyarszabók és hajóácsok is. Kovács János néprajzkutató leírása szerint
itt készültek a legszebb irhás subák, valamint a legvirágosabb papucsokat is itt varrták.
Elnézem a sok szép cifra házsorokat, melyek most a Kistisza medre fölött ott pompáznak
— emlékezett vissza Kovács János.
Az árvíz mosta el a következő régi utcaneveket: Bírák utcája, Gazdagék utcája, Csiga, Darab, Fuhar, Rozmaring, Sóház, Sóhordó utca, Barka, Csuka, Háromsarok köz. Szerencsésebben jártak az alábbi utcanevek, amelyek a tiszai életre utalnak és fennmaradtak az újjáépítés után is: Tímár, Festő, Zsótér, Kálmán, Bárka, Csuka, Sajka, Molnár, Malom, Liszt, Szillér, Tabán, Kémes utcanevek. Valamint a Szent Miklós utca, Szent György tér, Hóbiárt Basa utca, a Rom (-cigányember), Sándor, Gál utcanevek, amik szintén Felsőváros történelmét őrzik.
A Felsővároson belüli városrészek elnevezéseit azonban teljesen elmosta az árvíz, mint az Epörjest, Gecemánt, Kispestet, Burgundiát és Tarjánt - noha utóbbi névvel ma ismét illetünk egy városrészt, de az csak a két világháború között jött létre és Horthy-telepre keresztelték eredetileg a szegediek, amin a szovjet megszállás változtatott. A terület - még a benépesítése előtt - egyébként a Tárjanyi Szőlők nevet viselte, de erre később térünk vissza részletesen.
Felsőváros honorácior, hivatalviselő polgársága a mai Dugonics és Teleki utcában élt. Ezeknek hajdani neve Szent György utca, Bírák utcája, illetőleg a családnévi eredetű Rúzsa utca volt. Szabó Sándor még 1963-ban kiemelte, kétségtelen, hogy ezek az utcák még mai, sokszorosan eltorzított képükben is megőriztek valamit Felsőváros polgári világából.
Szeged legszebb útvonalának a Dugonics utcát tartom, és utána mindjárt a Maros utcát. Tessék arra sétálni kora téli szürkületkor, mikor az árnyékok kezdenek nőni és a házak ablakszemeiből fátyolos szűrődő fény esik a goromba kövezetre. Az öreg utcák hol jobbra, hol balra kanyarodnak, saját úri szeszélyük szerint, melyeket annak idején nem zabolázott meg a művészi formák ellensége, a szürke lénia. Ezek a kedves, öreges, szigorú tekintetű házak úgy állanak ott, mint régi sírjukba szállott emberek megkövesedett szellemei: bezárkózva, hangtalanul, és egy kicsit rezignáltán, mintha roszszallóan néznék, a többi utca kötelező flancolását. A gyalogjáró kikopott, a sarkon derengő utcai lámpás (...) A Dugonics utcának ugyan már kivették a lelkét, mikor lerombolták belőle Dugonics András szülőházát, de a Maros utca még ma is a régi, a múlt század elejéről való hangulatokat őrzi. Ott van benne a fehérre meszelt kondignációs épület, a Felmayer kékfestő háza, ott a Kátay Sándor bagolyvára, meg a töpörödött kicsi nénémasszonynak, Farkas Mihálynénak rezidenciája. A Haris-família bizony kipusztult már az utcából pedig de híres, nevezetes kreolszínű görögök kerekedtek belőle annak idején
— olvasható egy a XX. századi eleji cikkben, amelynek írója ismeretlen.
A mondai hagyomány szerint a Dugonics utca 13. számú ház volt a magister sagarum, azaz Rózsa Dániel boszorkánymester kúriája. A XIX. század elején lebontott Szent György-templom tornyát pedig boszorkányok tornya néven is emlegették, mert a monda szerint itt gyülekeztek a Gellérthegyre iparkodó szegedi bűbájosok.
Az árvíz előtti felsővárosi utcaképhez hozzátartoztak a vízenjárók, főleg hajóácsok és molnárok háza előtt címer gyanánt földbe ásott díszes hajóorrok, és a bejárat elé rakott elhasznált malomkövek. A Kis-Tisza utca 7. számú ház szárazbejáratának falain népies „freskók" voltak láthatóak még a XX. században is, amelyek az egykori gazda, Bitó Ferenc foglalkozására, a halászatra utaltak. Látható volt, Ádám és Éva kiűzése a Paradicsomból, Jónás a cethalban, az öt árpakenyérrel és két hallal való vendégség, a háborgó tenger lecsöndesítése, a csodálatos halfogás, a mennyország kulcsainak átadása, vagyis a halász Péter kiválasztása. Végül Saul a damaszkuszi úton. Az olajfestékkel festett naiv hangulatú freskók egy Zöldhegyi nevezetű virágozó, azaz bútorra virágokat festő asztalosnak kezemunkái a XIX. század utolsó évtizedeiből. Föltételezhetően más régi felsővárosi házakban is akadtak hasonló alkotások, illetőleg ábrázolások.
Végezetül kiemelésre méltó, Felsőváros hány neves embert adott Szegednek, részben az országnak is: Dugonics András, Nagy Sándor (Senex), Kálmány Lajos, Kovács János, Szűts Mihály, Tápay-Szabó László a szegedi hagyományok kifejezésével, illetőleg megörökítésével szerzett érdemeket. Vastagh György, Joó Ferenc, Nyilasy Sándor a képzőművészet, Dankó Pista pedig a zeneszerzés terén jeleskedett.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
