Vitadélután: Színház és iskola

Vitadélutánra invitálta a Szegedi Nemzeti Színház vezetése a középiskolai igazgatókat és magyartanárokat a Szegedi Akadémiai Bizottság Színművészeti Szakbizottságának első komolyabb eseményeként azzal a céllal, hogy ütköztessék véleményeiket a színház iránti elvárásokról. A disputára szeptember 28-án került sor, a SZAB-székház terme zsúfolásig megtelt érdeklődő tanárokkal.

„A színház szerepe a tanulóifjúság nevelésében” – hangzott a vitadélután címe. Az esemény felütéseként a vita végén kiosztott jutalombérletekről beszélt az azokat finanszírozó szegedi Lions Klub soros elnöke,

Kővári Árpád

. A jutalombérleteket a tanárok továbbadhatják diákjaiknak, akik így – jutalomként – ingyen eljuthatnak majd egy-egy előadásra.

Bodolay Géza

főrendező vitaindítójában – egy tíz éve írt, ám ma is aktuális kérdéseket taglaló saját szövegét idézve – többek között kitért arra is: el kell dönteni, hogy „valóban a művészet felé terelő igazi színházat próbálunk létrehozni, avagy a bóvlit tartósítjuk utolsó leheletünkig”. Képzőművészet címen sem „gombolyagos cicákat” vetítünk, miért gondolja bárki, hogy a színházban más a feladat, mint a társművészetek terén – tette fel a kérdést a főrendező. Hozzátette: ha valamiképpen a kulturális és oktatási ügyünk templomának tekintenénk a színházunkat is, a lehető leghasznosabb módon használhatnánk az épületet, eredeti céljának megfelelően. „Továbbra is nyitottak akarunk lenni mindenre, ami az ifjúság és a lelkes pedagógusok felől érkezik” – hangsúlyozta Bodolay. A „kommersz ócskaságok” sora mindenkor a közönségre fog hivatkozni és mindig ők lesznek többen. A kérdés valójában az, vajon a nagynénéink vagy a „fiaink ízlésficamaira” legyünk tekintettel – a hiteles művész, aki

Németh Lászlóval

szólva nem „polgári ebédlőt” akar csinálni a színpadból, ezzel nem sokat törődhet – világlott ki a főrendező szavaiból. A tanárok részéről

Árpás Károly

vitaindítójában a színház és a nevelés összefüggéseiről beszélt. „Színdarabot nézni, olvasni – a sorrend nem fontos, de a befogadói kapcsolódás igen –: az élmény személyes, amelyet a film nem helyettesíthet, csak ’segíthet’! A nézővé nevelés nem pusztán program, valamiféle kedvezmény, bevezetés vagy ’tájolás’, hanem a teljes emberré válás egyik útja!” – fogalmazott a tanár, és hozzátette: annál is inkább így van, hiszen a csökkentett középiskolai tantervben a drámai alkotások értelmezése nem éri el a 10%-ot. Árpás Károly néhány javaslatot is tett, jó ötletnek tartaná például a súgópéldányok közreadását – ebből részlegesen meg lehetne ítélni, hogy milyen mértékben változtatott a rendező a közismert szövegen. Legfontosabbként azt említette, hogy fórumot kellene teremteni az igényeknek. „A Szegedi Nemzeti Színház elektronikus honlapja alkalmas lehet erre, csak rendszeresebb ’gondozás’ kellene hozzá. Nem azt kívánjuk, hogy a magyartanárok határozzák meg a műsortervet, de legyen esély arra, hogy a nézők, befogadók véleményét kikérjék, figyelembe vegyék” – így Árpás Károly. A vitadélutánon részt vevő

Gyüdi Sándor

főigazgató valós vitára ösztönözte a jelenlevőket, és a közönség véleményének értékességét hangsúlyozta. Mint elmondta, megérti, és őszintén osztani tudja például egy idős néző véleményét is, akit taszítanak a durva szavak vagy a nem épp emelkedett színpadi cselekmény. Az egyik jelenlévő tanár felvette az obszcén nyelvhasználat, és a végletes szexuális cselekmények ábrázolásának taszító voltát. Bodolay válaszában hangsúlyozta: nem igazán múlik bármi azon, hogy obszcén szavakat használnak egy darabban vagy sem, ettől még valaki nem lesz sem jó, sem rossz író. Árpás Károly viszont kitért arra a problémára, hogy az iskolai keretek között történő színháznézés nem „értelmiségi létforma”, az előadásokat meg kell beszélniük, magyarázniuk a tanulóknak, amire az órakeretben alig jut tíz perc. Az ő feladatuk ugyanakkor az is, hogy nem az egyszeri, hanem a rendszeres színházba járásra ösztönözzék diákokat.