Március 12-én hajnali fél háromkor kondul meg a városháza öregharangja. Aztán a város összes temploma bekapcsolódik, egész harangkórus hírleli a katasztrófát, és üzeni: meneküljön, aki csak tud. Elsőként Rókus esik el, aztán Felsőváros, majd a víz a Belváros felé veszi útját. Négy órára bekebelezve az Egyház tér, utána Alsóváros. Mire reggel lesz, Szeged víz alatt. Csak a tornyok emelkednek ki, s a magas házak afféle szigetként. A piaristák gimnáziuma, a felsővárosi minorita kolostor,aSzent György téri iskola meg az árvaház lesz a mindent vesztettek menedéke. A kevésbé szerencséseknek a háztetők meg a fák. De sokan az összeomló házaik közt lelik halálukat, vagy a hideg szélben átfagyva a fáról a vízbe zuhannak.
A tragédia első hírére megindulnak a szabadítók: katonák, tűzoltók, önkéntesek. Ladikokkal keresik a túlélőket, mindenfelé felharsan a kiáltás: van itt valaki? A vasútállomáson minden szerelvényt csatasorba állítanak, túlélőkkel zsúfolt vonatok indulnak Makóra, Temesvárra. Emberek tömege a hajóhídon át indul Szőreg felé. Másnapra-harmadnapra Deszk, Kübekháza, Kikinda, Vásárhely is menekültekkel telik meg. A túlélőkeresés a romok közt egy héten át tart. Akkorra fogy el a remény…
De ugorjunk vissza valamennyit! Gergely napja előestéjén Mikszáth Kálmán még kedélyes történetként jegyezhette föl füzetébe: amikor az Új Világba mentek vacsorázni, a Dugonics téren egy jármas ökör bődítette el magát, majd a városház előtt egy ló nyerített föl keservesen, mire gazdája megjegyezte: Manci veszedelmet érez. Na igen, a vízmérnökök ezt már napok óta sulykolták. De ahogy Manci, a ló se számított, a szakemberek véleményére se adott mindenki. Így, bár sokan jó előre elmenekültek, ám számosan rekedtek a városban.
Mikszáth, aki az előző évben afféle alkotói válságot orvosolandó igazolt Szegedre, a Naplóhoz, a vészidő legméltóbb krónikása lett. Ő írja: „Március 11-én, kedden, mikor a kelő nap nyájasan bemosolygott az ablakokon, s a csendes időjárás tavaszi lehelete csapta meg az arcokat, mindenki azt hitte, megszabadultunk. Délben a »Hétválasztó« című vendéglőben azt mondá Kende Kanuth ebédlőtársai, Lukács és a vörös bort kedélyesen szopogató Herrich füle hallatára egy Budapestről jött mentőnek: – Önök akár hazamehetnek! Nem lesz itt már baj.” Hát lett! A Nagy Palóc szemléletes mondatával: „Mint a kigyó sziszegve, mászva jött az óriási áradat.”
Ezer szerencse, hogy a várható áradás hírére a fővárosból és több felől már előre Szegedre indult mentők nem fordultak vissza. Ahogy Zubovits Fedor nyugalmazott huszártiszt sem. A baljós jelek idején érkezett Budáról, egy maga szervezte egész mentőcsapattal. Amikor megtörtént a tragédia, munkába álltak, fáradhatatlanul járták csónakjaikkal a vizet, túlélőket kerestek. Mentettek. Ő írja: „Tíz ladikkal vártam a vizet a kiskaszinó tájékán. Meg nem lehetett mozdulni, olyan erővel zúdult ránk a víz. … Egy iparos ember úszott az utca közepén hömpölygő zavaros áradatban, segítségért kiáltozott.”
Emberek – a katasztrófa hősei: messziről jött önkéntesek, segítőnek állt közhivatalnokok, tűzoltók, szegedi katonák, temesvári utászok és a többi. Ahogy Jókai fogalmaz: „Mindenki teljesíté kötelességét! Ezt a szót ismételhetjük a szegedi életmentők felől. Ez volt a mi trafalgári ütközetünk.”
Folytatjuk – hétfőn: A hajnal nem találta meg többé Szegedet… csak a romjait
Cikkünk második részét IDE KATTINTVA olvashatja.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.