Ősi szokásrend szerint…

Bálint napja van. Az ókorban gyökerező keresztény ünnep. A III. évszázadban élt itáliai Bálint püspök emlékét idézi, aki egy személyben orvos volt. És aki az ókeresztény vértanúk egyike lett: hitéért, amit megtagadni nem volt hajlandó, 269-ben lenyakazták. Szentként tisztelte az utókor, de a szentek glóriáját egy idő után már nem viselhette, zsinati határozattal megfosztották attól, mint „történelmietlen” figurát. Azt is kétségbe vonták, hogy valódi püspök volt, nem csupán egy karizmatikus pap és gyógyító ember. De akárhogy is, legendája tovább élt. Csodaszámba menő az, mit róla az Érdy-kódex megörökít: egy pogány fejedelem azt mondta neki, ha vak leányát meggyógyítja, hívő emberré válik, mire Bálint püspök „imádságod tevén, megvilágosojtá” a leányt.

Őseink az ünnepét számon tartották, neve a középkori naptárakban és misekönyvekben előfordul. Az 1500-as évek egyházi tizedjegyzékei tanúsítják, hogy a legkedveltebb szegedi keresztnevek egyike és törzsökös családnév is volt. És a tavaszváró ünnepek sajátossága szerint szerelemvarázsló erőt is tulajdonítottak neki, a farsang „határszentjének”. A farsangi idő mindig is a párválasztás ideje volt Európa-szerte, amint már az ókorban a február 15-ére eső Lupercalia-nap is a fiatalok „párba állásának” ideje volt.

Bálint lett tehát a szerelmesek védőszentje. Angol hagyomány szerint e reggelen az első másnemű, akibe belebotlik az utcára lépő, az lesz a jövendőbelije. A jövendőbeli-jósló Valentine-cédulák (Bálint a latin Valentin névből ered) hagyománya s az ajándékozás szokása is szerelemünneppé emelik ezt a napot. Persze, ha nem ragadunk le a rutinírozott-formalizált villámköszöntőknél s a giccses szívecskeáradatnál…