Belamitól Bogár hóhérig - a Kölcsey-érmes Bátyi Zoltánnal beszélgettünk

Az idén hatvanéves Bátyi Zoltán munkásságát Kölcsey-éremmel ismerték el. Harminc éve alkotta meg Belami figuráját, de ma már többen ismerik a Csillag börtön krónikásaként, aki írt az életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltekről, s a magyar kivégzések történetéről is.

„Nagyon meghatározza írásaimat az, hogy jogászként végeztem, szegedi vagyok, s mindig igyekszem a tényekből kiindulni” – az idén hatvanadik életévét betöltő

Bátyi Zoltán

munkásságát

. „Elsősorban a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkárának tartom magamat, mert ez a főállásom, ez köti le a legtöbb időmet” - mondta, mégis inkább hírlapíróként, a

Belami

-történetek szerzőjeként ismerjük, akinél többet talán senki nem foglalkozott a hírhedt Csillag börtön történetével. „Csak a napi újságírással hagytam fel, de még dolgozom időnként internetes és nyomtatott lapoknak” – cáfolta rögtön azt a tévhitet, sajtótitkárhoz méltóan, hogy végleg felhagyott volna a zsurnalisztikával. Igaz, hétezer cikkét, amelyek szétszórva találhatóak meg különböző sajtóorgánumnál, „elégségesnek” ítéli, kevés szabadidejében inkább az irodalom felé fordul, novellákon, köteteken munkálkodik.

Többször váltott álmot

Mérnök szeretett volna lenni, de a matematika elválasztotta attól a lehetőségtől, hogy a műszaki egyetemre bekerüljön. „A középiskolai évek alatt egyre jobban érdekelni kezdett az irodalom, így egy olyan pályát szerettem volna választani, amely az emberekkel foglalkozik, s ennek a követelménynek a jogászképzés megfelelt” – emlékezett vissza. 1975-ben, sorkatonasági szolgálata idején jelent meg az első verse a Délmagyarországban, de csak a hallgatói évek alatt jegyezte el magát végleg az újságírással. Előbb a Szegedi Egyetem szerkesztőbizottságának a tagja lett, majd jelentkezett egy pályázatra harmadévesen, s a Csongrád Megyei Hírlapnál helyezkedett el. „Nagyon tiszteltem a jogi pályát, de szép lassan azt éreztem, jobb lenne, ha újságíró lennék” – indokolta az újabb váltás okát. „Végül egy napot sem dolgoztam jogászként, de az élet úgy hozta, hogy nagyon sok hasznát láttam a diplomámnak. Ebben az időszakban szinte mindenki tanár, bölcsész végzettséggel rendelkezett a szerkesztőségben, így nagyon örültek, hogy lett végre valaki, aki jogi ismeretekkel képes megírni a bűnügyi, bírósági híreket” – mondta. Huszonhárom év után lépett ki a napi hírlapírói munka mókuskerekéből, s váltott, 2003-ban frissen megalakult a Szegedi Ítélőtábla munkatársa lett. Olyan sajtótitkárt kerestek, aki jogi végzettséggel rendelkezik, de tapasztalata van az újságírásban – szinte Bátyi Zoltánra szabták a kiírást. „Egy új intézmény sajtókapcsolatait kellett kialakítanom, ami izgalmas kihívás volt” – s tehetjük hozzá, azzal is közelebbi kapcsolatba került, ami régóta érdekelte – a bűnügyekkel.

Beszippantotta a Csillag miliője

„Sokan kérdezik, hogy hogyan jutottam el

Belamitól Magda Marinkón

keresztül a Hóhércsárdásig, a humoros történetektől a sokak által borzalmasnak nevezett témákig. Ebben a jogász képzettségemen kívül szerepet játszott az, hogy a Csillag mellett nőttem fel, láttuk a börtönt, amelyet egy furcsa misztikum övezett” - vallotta. Mikor százéves lett a Csillag börtön határozta el, hogy ír egy riportsorozatot az intézményről. „Nehéz dologra vállalkoztam az engedélykéréssel a’80-as években, de végül hozzájárult a munkámhoz a fegyház vezetése” – s beszippantotta a rabok világa. Az országos érdeklődést kiváltó riportok után könyvek születtek, először

Arató Lászlóval

közösen A Csillag – Börtönkönyv, majd a kimaradt részekből az Életfogytiglan. A novelláira is hatással voltak az intézményben szerzett élmények, több írás született azokból a beszélgetésekből, amelyek nem fértek bele más keretek közé.

Nem ő az első Magda Marinkó halállistáján

Magda Marinkó és a délvidéki halálosztaggal kapcsolatban számtalan tévedéssel találkozott, a bulvárújságírás még gyerekcipőben járt a ’90-es évek első felében, mindenki nagyobbat akart mondani. Megkereste Marinkó ügyvédjét,

Petőfi Attila

rendőr dandártábornokot, aki fiatal tisztként nyomozott az ügyben, kapott periratokat, így

tudott kiadni kezei közül. Aggódott sok ismerőse a könyv témája miatt, mert tudták, a szerb származású sorozatgyilkos bandájának minden tagja szabad lábon van. „Erre mondta azt a Marinkót elfogó

Kószó Zoltán

, hogy akkor féljek, ha őt már megölték, mert ő az első a halállistán, s nem én.”

Egy tévedésből végrehajtott halálbüntetés nem korrigálható

„A gyilkosság és a halál témája nem vonz, sőt úgy gondolom, ez minden épeszű embert taszít. A mozgatórugók, a tények érdekelnek igazán, a kíváncsiság motivál” – mondta Bátyi Zoltán, aki legutolsó monográfiájában, a

a halálbüntetés magyarországi történetét járja körül. Bátyi Zoltán szükségesnek látja a büntetéseket, mert ezek nélkül „totális káosz uralkodna el a társadalmon”, de nem tartja elrettentőbbnek a halálbüntetést egy tényleges életfogytiglaninál, számtalanszor találkozott azzal a mondattal, hogy „inkább végeztek volna ki”. Úgy látja, az állam törekszik arra, hogy valaki csak a tényleges büntetését kapja meg, de a rabok világában ezt nem lehet megvalósítani. Halálbüntetés-ellenesnek vallja magát, mert amíg az ember tévedhet, addig ezt a büntetési módot nem tartja alkalmazhatónak. „Ha egy tényleges életfogytiglanra ítéltről tíz év után kiderül, hogy ártatlan, akkor részben helyrehozható a tévedés, de ha valakit kivégeztek, az már nem” – magyarázta.

Lehet, hogy Belami soha nem elégedett, de Bátyi Zoltán büszke a negyedévszázad alatt megváltozott városra

„A magyar ember soha nem elégedett a sorsával, a statisztikák szerint pesszimista. Talán ezért nem látjuk azt, hogy a rendszerváltás óta mennyit változott a város. A korosztályom még emlékszik arra, hogy milyen volt faros Ikarusokon utazni, s a kétütemű Trabantok, Wartburgok kipufogófüstjét szagolni. Ma már könnyen megszokjuk az új, kényelmes buszokat, s közben mennyivel korszerűbb autókat látunk! A ’90-es évek elején álmodni sem mertünk autópályáról, most kettő is van a város mellett!” – sorolta Bátyi Zoltán az utóbbi évtizedek változásait. Szeged belvárosát gyönyörűnek tartja, az egyik legszebbnek a Kárpát-medencében. „Nem állítom, hogy nincsenek olyan hibák, amelyeket könnyen helyre lehetne hozni, de mégsem sikerül, mégis inkább a pozitívumokat látom. Mikor a fiam esküvőjére érkeztek a külföldi barátai, hollandok, franciák, csodálkoztak, hogy milyen szép város Szeged, mert Nyugaton még mindig él egy furcsa kép az elmaradott Kelet-Európáról, pedig a Nagy Árvíz után a legmodernebb eszközökkel építették újjá a várost” - vélekedett.

Ha eltűnne az egyetem, Szeged halott várossá válna

Megtaláltam a számításait a városban, szereti Szegedet, de hiányolja az ipart, mert azt gondolja, több lábon állva biztosabb lenne a jövője a megyeszékhelynek. „Jó dolog, hogy tudásközpontú Szegedet akar a városvezetés, de úgy érzem, ez kevés” – fogalmazta meg kritikáját. Példaként az angliai Oxfordot említette, amely nem tagadhatja le, hogy igazi tudásközpont, mégis van egy autógyára. „El kell fogadni, hogy nem akar mindenki egyetemi professzor lenni, tudása, képességei, vágyai alapján más szektorban szeretne dolgozni” – mondta. Úgy érzi, nem teljesültek a rendszerváltás ábrándjai, nem jött semmi új az elavult szocialista könnyűipar helyébe. „Ha kiemelnénk Szegedről az egyetemet, három hónap múlva halott lenne a város” – idézte egy barátját. Bátyi Zoltánban nem merült fel ezek ellenére sem, hogy elhagyja a várost. Nem panaszkodik: Szegeden élhetett, azt csinálhatta mindig, amit szeretett: az írást. A díj ellenére azonban terveiből nem kevés van, a sajtótitkári feladatok mindig újabb és újabb kihívást biztosítanak számára, nagyapaként is helyt kell már állnia. Az írásról sem tudna soha lemondani, a nagybetűs Nő köré épülő novelláskötete hamarosan megjelenik. „Egy XX. századot bemutató regényt szeretnék még írni a családom szemszögéből. Kárpátaljáról származó édesapám mindig a békességet kereste, de soha nem találta meg. Megélte az orosz frontot, a Rákosi-korszakot, 1956-ot, de soha nem hallottam panaszkodni. Ma mindenen háborgunk, ha lekéssük a buszt, ha dugóba kerülünk, de gondoljuk el, volt egy generáció, amelynek az jelentette a stresszt, hogy az orosz tank szembejött!”