A harangok ma este elnémulnak

A keresztény világ a legnagyobb ünnepéhez vezető Nagyhét idejét éli. Nagycsütörtök – ez a mai nap hagyományban gyökerezett elnevezése.

Estére a harangok az országban mindenütt elcsendesülnek. A templomokban az ősi szertartásrend mindig azonos pontján jön el ez a pillanat. Felhangzik az ősi himnusz: Dicsőség a magasságban Istennek – ekkor súlyosan megkondul a harang, felzúg az orgona, harsányan szólnak a templomi csengők… aztán a hatalmas hang egycsapásra megszakad. Mély, fájdalmas csönd lesz, minden sötétbe borul, csak egyetlen egy gyertya fénye világít. A hófehér kazulát viselő pap a mise végén az oltárt díszeitől megfosztja; a sorsközösségvállalás jelképe ez.

A harangok „Rómába mennek” – mondja a régi képes beszéd, egykor a szegediek úgy mondták: megsüketülnek. Húsvét vigíliájáig, a feltámadás pillanatáig süketek is maradnak. A húsvéti szimbólumsor egyike ez, a súlyos csönd vetíti előre azt: jön a másnap, s elérkezik a perc, mikor nem lesz senki, egyetlen igaz ember se, aki a bírái elé idézett Jézus mellett szólna. Mindenki néma marad. Amiképp a harangok.

Azon a jó két évezred előtti csütörtök estén a Mester összehívja tanítványait, hogy örökül hagyja nekik testamentumát, és hogy elköltse velük a vacsorát. Csak ő tudja, az utolsót. Tudja azt is, lesz, aki megtagadja és lesz, aki elárulja. Az a nap elhozza a bizonyosságot, a hűséges Péter hűtlenné válik, Iskarióti Júdás pedig feladja harminc ezüstpénzért. A kései estében kiürítik kelyheiket. Közeleg a pillanat, amit jövendölt: szenvedésének első állomására érkezett. Egyedül lesz már a lélekúton. Tanítványait elnyomja az álom, csak ő maga virraszt. A távolból pedig már a közeledő katonák léptei hallatszanak…