Feltámadás: az élet erősebb a halálnál

Jézus Krisztus miattunk, helyettünk és értünk halt meg a kereszten, hogy Istent kiengesztelje az emberiséggel. A húsvét és a feltámadás üzenetéről Juhász Andrással, a Szeged-Kálvin Téri Református Egyházközség lelkipásztorával beszélgettünk.

– A keresztről ma már mindenkinek Jézus Krisztus, illetve a keresztyénség jut eszébe, de nem mindig ez volt a keresztyének jelképe.

– Kezdetben a keresztyének szimbóluma a hal volt, amely görögül „Ichtus”, ennek betűi egy rövidítést takartak:

Jézus Krisztus

Isten Fia Megváltó. Ez a mondat tulajdonképpen egy hitvallás volt. A korai keresztyének nem használták a keresztet mint szimbólumot, hiszen számukra a kereszt egy kivégzőeszköz volt, iszonyodtak tőle. A kereszten való kivégzés ugyanis azon túl, hogy egy szörnyű kínhalál, demonstratív halálnemnek is számított: így végezték ki a rabszolgákat, a Róma ellen lázadókat és a hamis prófétákat. Évszázadoknak kellett eltelnie addig, míg szimbólummá, megváltásunk szimbólumává, és így egyetemes keresztyén jelképpé vált a kereszt.

– Mondják, a magyar ember a „hús-vét” szóval elsősorban a hasára gondol, hogy a böjti időszak után – katolikus hagyomány szerint – végre hús kerülhetett az asztalra. A zsidóknál az egyiptomi szabadulásig nyúlt vissza a húsvét jelentése, hogyan ragadható meg az ünnepnek a krisztusi áldozattal összefüggő párhuzama?

– A Páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe mintegy előképe a húsvétnak. A Páskában a zsidóság történelmének legjelentősebb eseményére emlékezett és emlékezik ma is. Ez az esemény az Egyiptomból való szabadulás alkalmának az az eseménye, amikor a 10. csapás alkalmával az elsőszülött gyermekek halálával kényszeríti ki Isten népének elengedését Egyiptomból. Ezen a napon a zsidók egy bárányt vágtak le házanként, megkenték vérével az ajtófélfákat, és a halál angyala elkerülte, kikerülte azokat a házakat, amelyek vérrel voltak megjelölve. A szabadulásra emlékszik a Páskában a zsidóság. Ha mindezt a keresztyénség gondolatiságába illesztjük, az azt jelenti, hogy a nagypénteken a kereszten önmagát feláldozó Jézus vére hoz szabadulást azoknak, akik elfogadják ezt az áldozatot.

A keresztyén hit alapja

– A laikusok számára Jézus Krisztus feltámadása máig a keresztyénség talán legnehezebben érthető pontja. Már az Apostolok Cselekedeteiben is azt olvassuk, hogy Pál apostolt az Aeropagoszon mindaddig érdeklődve hallgatják, amíg nem kezd el beszélni a feltámadásról. Mit jelent, mit üzen a feltámadás?

– A feltámadáshit a keresztyénség alapja. Egészen a feltámadásig szinte nincs is szükség hitre, hiszen történelmileg bizonyított tény, hogy valamikor az időszámítás fordulóján Jézus valóban létező történelmi személy volt, akinek életéről, illetve kínhaláláról Biblián kívüli források is beszámolnak (például

Josephus Flavius

). Jézus feltámadásának elfogadáshoz azonban hit kell. Jézus feltámadására nincsenek történelmi bizonyítékok. Azt megjegyzik Biblián kívüli források is, hogy a sír üres volt, tehát az üres, nyitott sírra vannak bizonyítékok. Ám ez nem jelenti egyértelműen azt az emberi elme számára, hogy Jézus fel is támadt! Jézus ellenfelei szinte a feltámadás napjától kezdve azt terjesztik, hogy Jézus testét tanítványai ellopták. Ennek ellentmond az, hogy Jézus feltámadása után megjelent tanítványainak, így szó sem lehet arról, hogy ellopták a testét. A nyitott sír és a halál utáni megjelenések kiegészítik egymást, a megjelenések igazolják a feltámadást, a nyitott sír ténye pedig a szellemjárást zárja ki. Ám mindezek elfogadásához már hit kell. Sokakat értelemszerűen megbotránkoztat a feltámadás kérdése, mert nem tudják emberileg elfogadni azt, hogy onnan, ahonnan ember még nem tért vissza, valaki visszatérhet. Jézus feltámadása azt jelenti, hogy az igazság erősebb a hazugságnál, hogy a jó erősebb, mint a gonosz, a szeretet erősebb a gyűlöletnél és az élet erősebb a halálnál.

Helyettünk hordozta el a büntetést

– A kereszthalál és a feltámadás hátterébe ott rejlik a Jó és a Gonosz mibenléte, kvázi „ősforrása”, hiszen felmerül a kérdés, miért kellett a Mindenható Istennek a Fiát áldoznia, hogy így váltsa meg az övéit?

– A keresztyénség tanítása szerint az ember bűnös. Mert mi is a bűn? Lázadás Isten ellen, engedetlenség Istennel szemben. Már az első ember lázadása óta ez a bűn, amelyet eredendő bűnnek nevezünk, öröklődik emberről emberre. Istenről nagyon sokan megjegyzik, hogy Isten szerető szívű, hogy Isten jó. Sokak számára a „jóisten” – így, egybe kisbetűvel – szinte bálvánnyá lesz, akinek az a feladata, hogy megmentse az embert szorult helyzetéből. Isten valóban szerető Urunk, de egyben igazságos Isten is, aki a bűnös embert szereti, de a bűnt gyűlöli. Feloldhatatlannak tűnő ellentét, hiszen ha Isten igazságos, akkor a bűnért jogosan büntetésnek kellene következnie. Isten azonban szereti az embert, és tudja, hogy a büntetésbe az ember elpusztulna. Kellett tehát valaki, aki a helyünkre állt, aki vállalta a büntetést helyettünk. Olyan valaki kellett, aki bűntelen volt, és így a büntetés nem jogos számára. Jézus Krisztus állt a helyünkre, és hordozta el Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében és lelkében. Miattunk, helyettünk és értünk halt meg a kereszten, hogy Istent kiengesztelje az emberiséggel. És, mivel bűntelen volt, az érdemei „reánk szállottak”.

Jézusi mércével

– Egyszer egy laikustól azt hallottam Jézus kereszthalálával kapcsolatban, hogy ő nem kérte, hogy érte ilyenek áldozatot hozzon Jézus. Mennyire fontos, hogy el tudjuk fogadni a krisztusi megváltást, más szóval mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik nem tudják/akarják ezt hinni?

– Nagyon nehéz választ adni azon emberek kérdéseire, akik nincsenek tisztában bűneikkel, akik úgy gondolják, hogy az egyetemes emberi értékek szerint élnek, törvényt tisztelnek, becsületesen gondolkoznak és szólnak, és ezért azt gondolják, hogy nincs szükségük Jézus áldozatára. Ezek az emberek tulajdonképpen önmaguk megváltásában hisznek: „nem tettem rosszat, nincs szükségem Megváltóra”. Úgy gondolom, hogy ezek az emberek magukat csapják be! Egyetlen példával érzékeltetném ezt, mégpedig egy olyan parancs megtartásával, amiről azt gondoljuk, hogy ezt meg tudjuk tartani. Ez a parancs a „Ne ölj!”. A szó szoros értelmében a legtöbb ember nem szúrja le a másikat, nem lövi le. De mi a helyzet a parancs eredeti, jézusi értelmezésével? Amikor Jézus azt mondja, rávilágítva a parancsolat gyökerére, a szeretetlenségre, majd az ebből következő gyűlöletre, hogy „aki haragszik atyjafiára, aki azt mondja atyjafiának: ostoba”, aki nem képes megbocsátani feltételek nélkül, aki nem képes megbékülni a másikkal, az vét a ne ölj parancsa ellen! Vajon jó lelkiismerettel ki tudja bárki is jelenteni, hogy csak ezt, a legalapvetőbb parancsot meg tudja tartani? És mi a helyzet a többivel? Ha mindezek fényében vizsgáljuk életünket, látnunk kell, hogy rászorulunk Isten kegyelmére, ami Jézusban jelent meg, benne fogadható el. Ez az út, a kegyelem elfogadásának az útja az egyetlen út az üdvösségre!