Május 12-e: a Lámpás Hölgy utódainak tiszteletnapja

A nővérek itt vannak. Mindig. Örök szolgálatban. Amikor közülük valaki mégsem, az súlyos jelzés. Mert az örök alulfizetettek teszik, amíg bírják. Amíg koruk nem figyelmeztet. Amíg szervezetük föl nem adja. Vagy amíg a lelkierő el nem fogy.

Megrendítően erős fotó: nővér, folyosómagányban, földön ülve, hátát a falnak vetve. Töltekezik. Mert mindjárt virrad, ébrednek az első betegek, s onnantól nincs megállás. Örökre rögzült képek egyike. Előttem van ez is: idősebb nővér az éjszaka közepén fölém hajol, beadja az injekciót, és hogy erőt adjon, mosolyogni igyekszik. Pedig látni rajta, halálosan fáradt. Aztán eltelik pár óra, s mi történik: széles mosollyal nyit be, jó reggelt kíván, és egy szempillantás alatt derűssé teszi a kórtermet. Honnét vette az energiát?

Őrzöm ezt a pillanatot is: sebészet, fájdalmas beavatkozás, a doktor mellett kislányos, törékeny nővér az asszisztens. A helyi érzéstelenítés egy idő után teret enged a fájdalomnak, ekkor a kis nővér, hogy bátorítson, markomba illeszti a kezét, szorítsa, mondja parancsolóan, szorítsa! Én szorítom, de észbe kapok: neki ez fáj, bocsánatot kérek, mire azt mondja, most csak önmagammal törődjek. Hát így: egyszerű az áldozatpélda. A terheinkből vesznek át, hogy nekünk kicsit könnyebb legyen.

Május 12-e az ő napjuk. Két évszázada ekkor született a brit Florence Nightingale, a jelképpé lett betegápoló, a legendateremtő Lámpás Hölgy, aki éjszaka is fáradhatatlanul járta a katonakórházak termeit, hogy fájdalmat enyhítsen. Születésének dátuma lett az Ápolók Nemzetközi Napja. A mi jelképünkre, Kossuth Zsuzsannára is emlékezünk ekkor: a hazai katonakórházak megszervezőjére, a szabadságharcban helytálló és példát adó asszonyra. És utódaira, akik a gyors ünnepi köszöntő után mennek vissza a betegágyakhoz. Ahol minden nap egyforma. Mindennapi küzdelem. Életszolgálat.