Egy kivételes születésnap: vers- és kultúraünnep

Fergeteg hava, ez a mostani a hideg mellett többnyire nem sok jót terem. Kivétel tán az irodalmunk: jeles alkotóit köszönheti januárnak. Mindjárt az első napon Petőfi születésére emlékezünk, majd a hónap derekán Mikszáth Kálmán jöttére, aztán Madách Imrének e világra érkezésére. Gyulai Pál és Bajza József ugyancsak e hónap szülötte.

Ma is jegyzünk egy különös születésnapot. Nem egy ember, hanem egy vers megszületésének napja a mai: „a” versé. Szatmárcsekén kétszáz évvel ezelőtt, 1823. január 22-én a mester, Kölcsey Ferenc pontot tett a nyolcszor nyolc balladasor végére. Hatvannégy sor: történelmi gyorsfénykép, önazonosságunk jelképe, identitás-útjelző.

Erkel Ferenc 1844-ben írt zenéjével Magyarország Himnusza. Születésnapja 1989 óta a magyar kultúra ünnepe is, nemzeti kultúránk foglalatában pedig ott a rengeteg szellemi kincs, az ősforrás Ómagyar Mária-siralomtól a Szent Imre- és a László király-énekekig, a XVI. századi Csanádi Albert-zsolozsmáktól a Szent István-himnuszig mindaz, ami Kölcseynél hatvannégy sorban egyesül: magyarságethosz és hit. Nemzetremény.

Napbúcsúztatókor régen, kisgyermekeimmel az esti ima mellett mindig elmondattam a Himnuszt. Kötelező volt az alcím is: „a’ Magyar nép zivataros századaiból…” De miért, apa, ez nem tartozik hozzá! – mondta Örzse lányom. Hát hogyne tartozna! A halhatatlan költemény valóságvédjegye ez: komor, mint Kölcsey egész élete és magyarságlátomása. Nem harcra hívó, hiszen nemzeti imádság.

Hány himnuszunk van? – kérdezi egyszer a kis kíváncsi. Több, mondom neki, ismered a Boldogasszony, anyánk kezdetűt, vagy a 90. genfi zsoltárt. Aha – válaszolta. Tovább faggatott: de melyik a legszebb? Mindegyik az. Melyik a legfontosabb? Melyik, melyik, hát a katolikusságnak az egyik, a református magyarságnak a másik, hisz néphimnusz volt mindkettő. De akkor – feszítette a végsőkig az idegek húrjait – melyik „a” himnusz? Tudta, persze, csak előkészítette magának a terepet az összegzéshez, mint szinte minden beszélgetésünk végén. Gyermeki bölcsességgel mondta: szóval Kölcsey Himnusza az őrt álló kő.

Szebb metaforát nem tudnék kieszelni. Azóta őrzöm ezt a mondatot.

Egerszegi Krisztina mesélte egy interjúban: világverseny győzteseként hazatérve Ferihegyen jól ismert dallam fogadta: valaki egy szál hegedűn játszani kezdte a Himnuszt. Akkor, ott, a terminálon egy időre megállt az élet.