Pünkösd: a tavasz örömünnepe – és a keresztény egyház születésnapja

Zúgó szélnek zendülése… Három szó. Kulcsmondat a mai szakrális ünnephez. A keresztény hagyományrend szerint a tanítványok ezen a napon kapták meg a jelet: készek az igehirdetés feladatára.

A népi emlékezetben a húsvétot követő ötvenedik nap neve: szentlélekáradás. Jézus utolsó földi jelenését idézi, amikor a Megváltó még egyszer visszatér, hogy apostolait elindítsa tanúságtevő útjukon. Károli Gáspár archaikus fordításában az Újszövetség ezt így írja le: „És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. … És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel…”

Zúgó szél… a különös pillanatot ragadják meg a templomi szertartásban ma elhangzó Olvasmány szavai, azt, amikor a hirtelen támadt szélvihar hangjával kapják meg a tanítványok az útra indító jelet. A kereszténység hite szerint ez a végtelen út első mérföldköve.

Ám a pünkösd mindig is az álmot hozó tavasz örömnapja is volt. A népdal így festi le a tavasz kiteljesedésének idejét: Piros pünkösd napján mindenek újulnak, a kertek, a mezők virágba borulnak. A kivételes értékű középkori nyelvemlék, a Nagyszombati Kalendárium ezt így őrzi Péchi Lukács verstöredékével: Pinkesd fivekkel, zöld levelekkel ékes. Álmot is hoznak kifolyó kutak szép ropogással.

A lányok csapata egykor az ünnepnapon házról házra járt s köszöntőt mondott: a püskösdikirályné-járás volt ez a régiek szava szerint. Az ősi, mára feledésbe merült szokás a megtisztulás jelképét hordozta.