1980. május 10-e: Bálint Sándor utolsó lépései a végzet felé

Cikkünk frissítése óta eltelt 2 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Amikor a nemzetközi hírű folklorista, Bálint Sándor négy évtizede elköszönt ettől a világtól, csupán a beavatott belügyesek tudták, hány besúgóval vette körül a titkosrendőrség. Azóta is csak egy részük ismert, a legtöbbjüket még vamzer-neve rejti: Briza, Csanádi, Dugonics, Erdősi, Makai, Sziklai, Kerekes – és mások. A hiénák némelyike „tisztes” polgárként élt: jogász, újságíró, muzeológus, egyetemi tanár, szépíró, amatőr színjátszó is volt köztük. Ki önként lett szolga, kit zsarolással bírtak rá.

Mindannyian tették a dolgukat: a besúgók besúgtak, a professzor pedig tanított, írt, alkotott. Barátai szerint azt sem tudta, hogy a róla szóló jelentések sokaságát őrzi a titkosrendőrség irattára. Ilyen közönséges dolgokkal nem foglalkozott. Más koordinátarendszerben élt: a néprajz és a szakrális hagyományrend világában. Megírta élete legfontosabb műveit. Ezek „koronája” volt A szögedi nemzet három kötete. És az alkotó még életében legendává lett.

Mindig a gondolataiba mélyedt. Akkor is, ott, Budán, azon a derűs tavaszi napon, 1980. május 10-én, amikor a kisunokához, Orsihoz igyekezett. Sosem ért oda. A Hattyú utca sarkán lelépett a járdáról. Az autó pedig jött. Koponyaalapi törés. Eszméletét többé nem nyerte vissza.

Fia, Péter mondta róla: a világért felelősséget vállaló gondolkodó volt. A szemtanúk szerint temetésén akkora tömeg jelent meg, mint soha máskor. A hatalom emberei tüntetőleg távol maradtak. És ez így volt rendjén.

Előző sztori

Jakab Péter kasztráltatná a pedofilokat

Következő sztori

Macron is Orbánnal egyeztetett