Szatmárcseke, 1823. január 22. Egy magyar költő a kézirata fölött görnyed. Versének címe: Hymnus. A szöveget cizellálja, aztán, hogy a tisztázat már kész, a végére pontot tesz. Vagyis – szokatlan módon – egy felkiáltójelet.
Valójában az egész vers egy szimbolikus felkiáltójel. Nemzeti sorsfordulataink leltára, ezt jelzi már a vers alcíme is: a’ Magyar nép zivataros századaiból. Ez az öt szó a költemény valóságvédjegye: komor, mint megalkotójának egész élete és magyarságlátomása.
Kölcsey Ferenc aligha gondolta, hogy műve valamikor majd néphimnusz, nemzeti imádság lesz. Ám az idő azzá tette. Előképei a magyar katolikusságnak a Boldogasszony, anyánk, míg a protestánsoknak a 90. genfi zsoltár. És bár nem kis időbe telt, de a közmegegyezés az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített verset össznemzeti himnusszá emelte.
Bármily különös, csak több mint százötven év múlva, a XX. század végén, 1989-ben került jogszabályi védelem alá s lett hivatalosan is nemzeti himnuszunk. Kísérlet volt erre korábban is, sőt, 1903-ben törvény is született, amit végül az uralkodó, Ferenc József király nem szentesített, tehát nem léphetett hatályba. Egy különös történelmi pillanat: 1916-os koronázásakor IV. Károly király, a szokással szakítva, nem az osztrák, hanem a magyar himnusz hangjaira vonult be a Mátyás- templomba.
1989 óta január 22-e, Kölcsey Ferenc műve születésének dátuma nemzeti kultúránk ünnepnapja is.
