A fényképen hatalmas mozsárágyú, az I. világháborúban ismertté lett félelmetes Mörser. Karácsony van, a csata szünetel, a katonák is pihenőben, idő lesz még a harcra. Hát persze, lovagiasabb korban ez természetes: az ünnep tisztelete mindent felülír.
A világtörténelemben valószínűleg nem találunk másik példát arra, hogy éveken keresztül akár 3500 méteres magasságban húzódott a frontvonal – írja Isonzó – Doberdó – Caporettó című tanulmányában Ungváry Krisztián. És ahol a harc dúlt, a karácsonyünnep is ott várt a katonákra.
A fotón a háború természetes kellékei, a harci eszköz, na és a harcosok. Ráadásként ezúttal egy szokatlan tárgy is: az ágyú talpazatán kis csenevész, dísztelen fenyő. Békejelkép. Szeretetszimbólum. A katonák biztosan elénekelték a legszebb karácsonyi dalokat. Valaki tán ünnepköszöntőt mondott, közben a szeretteik körül forogtak gondolataik. Csak azt nem tudták, hány karácsony telik el a smaragdzöld folyó mentén magasodó, amúgy varázslatos, de most félelmetes hegyek közt. Tömörkény István a Meddig tart még? novellában a sebesült tüzért idézi: „Karácsony előtt vége lössz... Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.” Imádkozzatok karácsony estéjén, a béke közelebb van, mint remélnétek – írja a frontra egy rokon. Hát, nem egészen úgy alakult.
Az Adige és Isonzó közti hegyekben 700 kilométeres frontvonal. Szinte járhatatlan terep. Kolozsi Ádám egy katona frontvonalról küldött leveléből idéz: „Őrület kínja futkároz az idegeken – írja Szabó István –. Itt előttünk a falu nem is romok, hanem kőrongy csupán. Hátulról új hullámok nyomják az előretántorgót, aki még él az elsők közül, halálra vált arccal, idegsokkos reszketéssel igyekszik vissza, minél hátrább, minél előbb a fedezékbe.” A félelemről szól ez. Hogyne félnének! Jó kétszeres túlerő. Ráadásként ott „az alföldieket békeidőben is elrémisztő ormok”. Igen, ahogy a történész írja, a 3500 méterrel is meg kell birkózni.
Ott, a San Michele-hegy vidéke, ahol a császári és királyi 46-os szegedi ezred küzdött, maga volt a halálzóna. Egy magányos szederfa állt ott. Tanúja mindennek. A hadtestparancsnok naplójában szinte jelképpé magasztosul.„A teljesen rommá lőtt templomnál áll a 46-osok haldokló szederfája, ellentámadásoknál irányul használtatik, számos olasz és saját golyó ütötte már át, számos gránátszilánk hasította fel szegény haldokló fát. Valami különös ragaszkodás fűz engem a mind silányodó jószághoz, hiszen sorsa egy a mienkkel, mert ott áll haldokolva, haldokló szegedi hőseim között, sebeit hőseim vére sem tudja behegeszteni. Tán a mi sorsunk jelképe vagy te szegény fácska?” Tucatnyi véres ütközet zajlott szűk három év alatt, s a magyar és osztrák erők minden támadást visszavertek. Igaz, végül a túlerő győzött – de a példaadó kitartás az ellenfél tiszteletét is kivívta. A kiszáradt szederfát ma a Móra Múzeum őrzi. A legenda megéledt, a népi emlékezet a magyar katonai szellemet a folklór részévé tette, és üzeni: a helytállás és hősiesség jelképe a doberdói fennsík.
(Borítókép forrása: Fortepan)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.