Farkas László Róbert: A Virágh-ról jut eszembe...

Olvasónk, Farkas László Róbert is hozzászólt a Virág(h) cukrászda és a herendi kávéfőző ügyéhez, felhívva a figyelmet a városi értékek megőrzésének fontosságára. Alább olvasható írásának A Virágh-ról jut eszembe... címet adta.

Szegednek a Virágh Cukrászda olyan, mint Budapestnek a Gundel vagy Gyulának a Százéves. Azonosító, biztosíték a minőségre, márka, turisztikai szenzáció, védjegy. Fogalom, ami a békebeli, nem idegölően rohanó, hanem a szépre és a nyugodt tökéletességre törekvő két világháború közötti, vagy a „Trianont” megelőző, kicsit dualista, kicsit „káundkás”, kicsit „ferencjóskás” érzéseket és időket idézi. Amikor a szép, esztétikai tartalmában még valósan azt jelentette, hogy az a valami, minden érdek nélkül szép és tetszik nekünk. Nem tudom, mit gondol az Olvasó, de nekem „bejön”, hogy van Virágh Cukrászdánk. A hangulatomat azonban kissé karcolja, hogy aminek egyértelműnek és természetesnek kellene lennie, az (már megint) Szeged közéletében próbál feloldódni. Szóbeszéd tárgya, politikai minőségre emelkedik, majd zagyvasággá vegyül. „Kiszera méra bávatag”.

Karinthy

után szabadon. Igen, itt is, megint, újra és újra halandzsázunk. Nem mondjuk és látjuk a lényeget, nem akarjuk azt a barnát különválasztani a májtól. Ájvé! Így van ez már csak Szegeden! Nézzük csak.

(Nem a hóna alatt, nem egy kotyogó. Herendi.) A szerelő megszereli. Nem fizetik ki. Az felajánlja a városnak. A főmuftik meg azt mondják benn, a nagy sárga házban, hogy „fityisz”, mert nem volt benne a nagy gép a leltárban. Persze, hogy nem, mikor a szerelőnél volt. Mindegy. Mindenki tudja a sztorit, aki nem, az tegye meg, hogy utánaolvas. Lényeg a lényeg - ahogy a flaszteren mondják: egyik mondja „Á”, másik mondja „B”, de nincs közös nevező. Ahogy egyébként a szegedi városházán lenni szokott, neki fejjel a falnak, úgyis a falnak fáj…

Normális európai városokban ez így szokás. Őrizni a szépet és a jót. Nem csak mindig beruházni, uniós pénzből minduntalan önteni és önteni a betont, hadd szóljon… Néha az értelmes dolog is kell. Na de miért csak Szilágyi emel szót ilyenkor? Hol vannak az egyesületek, baráti körök, klubok, oroszlánok meg politikai platformok, hirtelen a ködből kilépő hős civilek, amelyek egyébként annyira serények? Öltöny, nyakkendő, after shave meg jól pufogó szlogenek. De hol vannak most a pufogtatók? Értékmegőrzés, Uraim, értékmegőrzés! Miért nincs egy tömörülés, amely erősíti az összefogás szükségét, és például gyűjtést indít városszerte a kávéfőzőért? No, persze ennek egyik megközelítése, hogy ez egy populista és provinciális megoldás lenne. Oké, de nézzük a másik megoldást. Azt, ami most van. Az meg nihilista. Nem történik semmi. Így jó? A Virágh-ról jut eszembe. Virág-nak ejtjük, így írjuk sajnos interneten, nyomtatott kiadványokban, mindenhol. Pedig a városképi jelentőségű intézmény, találkozóhely, cukrászda, agóra eredetileg Virágh volt. Talán elfelejtjük, hogy az alapítókat és tulajdonosokat Virágh testvéreknek hívták? Tehát még a „g” betű mellé kellene egy „h” betű is. Bocsánat a profanitásért, de így van. Ha értékmegőrzés és konzervativizmus, akkor innen kellene indítani. Meg onnan, hogy mit is jelent nekünk a Klauzál téren található haboskávé-ivó hely. Hogy írjam máshogy, hogy ne legyen szóismétlés… Szóval mit jelent nekünk az értékmegőrzés? Mit tudunk kezdeni a múlttal, hogyan örökítjük azt tovább a jövőnek? Született-e már ilyen kérdés, ilyen megközelítésű, több ismeretlenes egyenlet kipattant-e valaki fejéből Szegeden? Nem tudom. Szerintem Önök sem. (Most hirtelen meg nem mondom, ki jelenleg a kulturális korifeus a városházán.) Egy biztos, az ügy kapcsán nem csak arról van szó, kié a herendi kávéfőző gép, és hogy a porcelánt átalakították digitális kijelzősre stb. Mint minden, a fejétől szokott büdösödni. És akkor újfent a Virágh-ról jut eszembe! Nézzük meg, hogyan gondolkodik a városháza a cukrászda ügyével kapcsolatban. Sok-sok hányattatás után végre visszavette Szeged a cukit, majd többszöri próbálkozással, de sikeresen kiadta egy bérlőnek, aki most üzemelteti. Aztán nyolcvannyolc forintos volt a fagyi a megnyitón, meg gyerekek álltak sorba a fotókon a polgármester és családja mellett. Nagyon jó. Hurrá, hurrá, van cukrászdánk. De rossz az egyenlet. Van egy másik cukrászdánk, pontosan a nyolcvannyolc forintossal szemben. Mindkettőt ugyanazon személy üzemelteti. Ez még rendben is lenne. No, de mi a különbség így, mi az elválasztó jellegű brand vagy egyéb érték, amitől egy mai fiatal is tudja, hogy a Virágh-ba érdemes betérni, és megtisztelő ott lenni, amely bizonyos szintet jelent, s ha már ott vagyunk, fotót érdemes készíteni a helyszínen, azokat eltenni az unokáknak stb.? Vagyis mitől érték a Cukrászda, ami miatt vissza kellett vennie azt a városnak? Attól, hogy újra kiadjuk egy bérlőnek? Attól, hogy megőrizzük a régi városképünket? Vagy mitől? A városháza megmozdulásaiban komoly logikai és szellemi bukfencek vannak. Ismét. Így a Virágh-ról megint az jut eszembe, hogy ez is olyan sztori, mint minden szegedi történés. Kenjük be sárral, aztán majd úgy is ránk szavaznak a baloldali nyugdíjasok… No, de egy baloldali érzelmű nyugdíjasnak elég nosztalgiát jelent-e beülni a „Klauzál térre”? Egyáltalán be tud-e ülni?

Botka László

paneles szavazói megtehetik-e anyagi helyzetüknél fogva, hogy vasárnapi időtöltés gyanánt több ezer forintot hagynak a cukrászda kasszájában? (Most minimum négyfős családra kell gondolnunk.) Mindannyian tudjuk a választ röhögve. Nem! A mi Botkánk megint félrelőtt! - konstatálom, a Virágh-ról eszembe jutva. Az üzenet, a politika, a velős, tuti „szegedikum” nem abban van, hogy kiállunk gyermekeinkkel fényképezkedni a vurstliba, és melldöngetve szalagot vágunk… Polgármester Úr! Relatíve elég régóta a politikában van! Tudnia kellene, életutat építeni csak maradandó dolgokkal lehet. Tudja, a Gyula is úgy lett valaki, hogy megnyitotta a határokat a németek előtt, vagyis (akárhogy is fáj sokaknak) mégis csak beírta magát a történelemkönyvekbe! Miért nem beszélték meg az új bérlővel, hogy alakítson már ki egy pici sarkot belül, a Cukrászdában, hogy legyen végre egy kis történeti kiállítás? Szólhat akár az épület történetéről az a bemutató, vagy mesélhet a Virágh testvérek életútjáról, és lehetne benne egy kis gasztro. A Virágh legendás krémeséről meg a sajtos rolóról is lehetne beszélni képekkel meg szép mondatokkal. De ott lehet még néhány gondolat a dobostortáról és a somlói galuskáról mint magyar kuriózumokról. Üvegvitrineken keresztül meg régi cukrászati eszközöket lehetne megtekinteni. Jaj, hogy ezzel dolgozni kéne …, meg kellene hozzá egy kis agy és kreativitás… A városi működtetés alatt álló Móra Ferenc Múzeum munkatársai biztosan segédkeztek volna. De akár más profi helytörténészek is beleálltak volna, mert közös az ügy. Aztán még lehetett volna fotókiállítást szervezni, megmozdult volna a város, higgye el – „hozd el családi fotódat, amelyen a Cukrászda is szerepel”. Látja, egy-két gondolat, csak így, itt ezen a fórumon. És még lenne ezer, ha ilyen értékmegőrző dolgokkal is foglalkozna a város intézményesített szinten. Értéket őrizni és teremteni! Nem elég csak a „szelfi” a Dóm téren… Na, hát hirtelen ezek jutottak eszembe a Virágh-ról. H-val.