Szuromi Pálra gondolok

Először azt írtam, hogy emlékezem. De az emlékezés idióta műfaj, az élő határtalan ostoba szavainak pöffeszkedése az elmúlt fölött. Hát nem, ezt nem akarom.

Már csak azért sem, mert Palit jószerivel nem ismertem, ellenben egyformán gondolkodtunk. Ahogy megláttuk egymást, tudtuk, most gondolkodni fogunk, megmérjük az ízlésünket, és ha még egyezik, akkor talán észen vagyunk. Akkoriban föl sem tűnt, mit írt az 1994-ben megjelent Tükrök, tükröződések című könyvébe: “Podmaniczky Szilárdnak, mert van ilyen, hogy testvéri rokonság. Szeged, 1994. jún. 14.” Aláírás. Persze, hogy nem tűnt föl, mert természetes volt, de most fizikai valójának elmúltával minden szó újra értelmet nyer, pontosabban: a helyére kerül. A halott szerző eltűnt lénye újraköszörüli a hangját, és megkérdezi magától, milyen ember, milyen író voltam. Két kérdés, de a válaszok csak azonosak lehetnek. De beszéljenek a Zsókának ajánlott könyv szavai, Előszóféle: “Akárhogy is nézem: az előszó hamiskás, már-már lehetetlen műfaj. Pusztán csak azért is, mert leginkább utólag készül. Ennek ellenére a cikkek, a kritikák, a tanulmányok elé kerül. Mintha ő lenne a vezér, a karvezető. Pedig az előszó csak amolyan alszöveg. Amolyan fontoskodás, szerénykedés és magyarázkodás. Hogy a főszövegekben azért mégiscsak található bizonyos logika, érdekesség és érték. Persze ezzel együtt a szerzők gyengeségeikről, hiányosságaikról is illedelmesen számot adnak.” Ugyanezt mondhatom a nekrológról. Szuromi Pali egészben látta a világot, gyengeséggel és erősséggel együtt, nem alázat volt benne a művészet, főként a képzőművészet iránt, hanem folyamatos kétkedés. Nem szolgálni akarta a művészetet, hanem vizsgálni, megérteni, elutasítani vagy beleveszni. Látom magam előtt, ahogy izgága kacagással mesél a mainstream pöffeszkedéséről, s ahogy hirtelen vált és hamuzik, és kikerekedve említ egy ismeretlen képzőművészt vagy írót, aki szerényen, de magabiztosan űzte a mesterségét. Soha nem ettünk együtt, de inni többször volt alkalmunk. Kikérte a véleményem, és büszke voltam rá, hogy számít neki. Talán tükör voltam. “Végül csak annyit – írja az előszó végén -: a tükrök közismertem kényes, érzékeny és tanulságos képződmények. Nem csupán a tükrözött jelenségeket, ám a tükörkészítőket is minősítik.” Így volt ő kritikus, tükörkészítő, soha nem beszélt mellé. Szeptember elsején lett volna 72 éves. Most már kortalan. A kortalan örök kétkedő. Az

életrajzát

mi írjuk tovább. Már ha vagyunk hozzá elég tökösek.

Podmaniczky Szilárd

(Megjelent:

librarius.hu

)