Vélemény: Miért zavaró a békülékenység?

A világ – néhány militáns kivételtől eltekintve – egyáltalán nem kívánja azt a forgatókönyvet, amelyet annak idején, csakúgy az állítólagosan veszélyes atomprogram megakadályozása ürügyén, az amerikaiak és szövetségeseik megvalósítottak a szomszédos Irakban.

Itthoni pártcsatározásaink (pontosabban: mélyütésekkel tarkított politikai viszálykodásaink) idején, nyilván nem jut elég időnk arra, hogy egy kicsit kitekintsünk a világra. Nevezetesen arra, hogy másutt is voltak/vannak/lesznek választások, s egyes országokban, a mi kis hazánktól jóval nagyobbakban, olyan változások történtek vagy következhetnek, amelyek meghatározó módon alakítják át az adott ország belpolitikáját. A jövőben hatással lehetnek a szélesebb nemzetközi közösség életére is. Nem véletlenül várta szinte egész Európa, de különösen az Európai Unióhoz tartozó államok közössége, hogy miként alakul a németországi választások kimenetele. Marad Merkel vagy sem? Alakíthat egyedül kormányt a CDU/CSU vagy továbbra is valamelyik koalíciós partnerére kell támaszkodnia? Miután Merkel asszony hatalmas vereséget mért a szociáldemokratákra, de állandó koalíciós társa – a szabaddemokrata FDP párt – nem jutott be a Bundestagba, most újra azon rágódik a német és az európai politika, hogy lesz-e nagykoalíció vagy sem? Egyszóval, nemcsak nálunk, hanem másutt is zajlik az élet. Tőlünk ugyan távolabb van, de szerintem csöppet sem jelentéktelenebb az az utóbbi napokban érkezett hírcsokor, ami a közelmúltban megválasztott iráni elnökkel kapcsolatos. Haszan Róháni ugyanis az Egyesült Nemzetek Szervezetének a 68. ülésszakára érkezett az amerikai kontinensre, egészen pontosan: New York-ba. S ha már ott van, gondolta, felszólal a szervezet általános vitájában is. Nagy érdeklődéssel várták az ott összesereglett magas rangú személyiségek, közöttük állam- és kormányfők, külügyminiszterek, ENSZ-nagykövetek, valamint más diplomaták az új perzsa államfő beszédét (csak az izraeli delegáció helye maradt üresen a nagyteremben, ők ugyanis kivonultak a Róháni felszólalás idejére). Nem véletlenül volt ilyen felfokozott az érdeklődés az új államfő és egyben beszéde iránt, hiszen elődje – Mahmúd Ahmadinezsád – a korábbi években rendre „kiosztotta” az Amerikai Egyesült Államokat és Izraelt, pontosabban az általuk képviselt álságosnak minősített politikát. A korábbi elnök gyakran elragadtatta magát, csaknem botrányba fulladt egy-egy megnyilatkozása, s csak feszítette az amúgy is feszesre keményített húrt amikor országának alig jó vagy egészen kedvezőtlen megítéléséről esett szó. Úgy nagy általánosságban ez utóbbi volt a jellemzőbb a diplomaták körében. Most Haszan Róháni jóval visszafogottabb és egyenesen háborúellenes retorikát használt. Mi több, azt is mondta, hogy a nukleáris és más tömegpusztító fegyvereknek nincs helyük Irán biztonsági és védelmi doktrínájában! Ugyanakkor kijelentette: kormánya bizonyos feltételek mellett kész „eredményorientált és határidőhöz kötött” tárgyalásokat kezdeni és folytatni az iráni nukleáris programról. A hírügynökségek azt is továbbították a közgyűlésen elmondott beszédből, hogy Róháni ragaszkodott országa azon jogához, miszerint a békés célú urándúsítást mindenképpen végezhet. Egyidejűleg utalt a néhány nappal ezelőtt ugyanazon a pódiumon elmondott Obama-beszédre, s reményének adott kifejezést, hogy az USA tartózkodni fog a háborúpárti nyomásgyakorló csoportoktól és azok rövidlátó érdekeinek teljesítésétől. Ez utóbbi nyilvánvalóan üzenet az amerikai lobbistáknak, akik mindenáron szeretnék bevonni Amerikát egy fegyveres konfliktusba a Közel-Keleten. Egyidejűleg pedig üzenet Izraelnek is: felesleges szítani a békétlenséget ezen a tájékon, mert Iránnak nincs szándékában veszélyeztetnie a zsidó állam biztonságát, függetlenségét. Érdekes számomra a Haszan Róháni-beszéd utáni izraeli reakció. Még véletlenül sem hangzott el, hogy „meg kellene vizsgálni, ki kellene elemezni az iráni államfő által elmondottakat”, hanem csípőből tüzelve azonnal támadásba mentek át a zsidó állam vezetői. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök, aki egyébként október elsején mondja el beszédét az ENSZ idei közgyűlésén, kijelentette, hogy Róháni mostani megnyilatkozása képmutató és cinikus, s ezzel Teherán csak időt kíván nyerni nukleáris fegyverprogramjának további fejlesztéséhez. Nos, e reakció annál is inkább a furcsa kategóriába sorolható, mert egyfelől a békülékenységet még az ellenfelek (szándékosan mellőztem az ellenség kifejezést) között is meg kell becsülni, másrészt a világ nagyobbik, békeszerető része alig várja már, hogy rendeződjék a válság a földgolyóbis e forrongó részén és az iszlám köztársasággal végre megfelelő partneri viszonyt tudjanak kialakítani az arra hajlandó országok. Mindenesetre Haszan Róháni most megtette az első lépést az évek óta napirenden lévő atomprogramjáról – meg-megújuló, majd enyhülő – viták békés lezárásához. Persze, nem szabad azonnal pajzsra emelni az irániakat sem, már csak azért sem, mert a diplomácia mindig tartogat egészen váratlan fordulatokat, kellemetlen meglepetéseket is. Azt azonban el kell ismerni, hogy a gyakran „vérgőzös produkciókkal” bemutatkozó Mahmúd Ahmadinezsád elnök után jött egy joviális, állandóan mosolygó síita egyházi atyafi, aki szeretné országa hajóját békésebb vizekre kormányozni. Hogy ez mennyire sikerül majd neki, az a jövő titka. Mindeesetre a világ – néhány militáns kivételtől eltekintve – egyáltalán nem kívánja azt a forgatókönyvet, amelyet annak idején, csakúgy az állítólagosan veszélyes atomprogram megakadályozása ürügyén, az amerikaiak és szövetségeseik megvalósítottak a szomszédos Irakban. Mint kiderült, az ottani „tuti tippek” is hibásak voltak. De volt/van kőolaj, meg demokráciát kellett csinálni. A történet végét is ismerjük…