Vélemény: Ahol nem szégyen a hazaszeretet

Az egész eseményben a legértékesebb elem az volt, hogy miként tudott együtt ünnepelni (merthogy itt is vannak azért különböző nézeteket valló parlamenti pártok), nemzeti büszkeségét ország – világ előtt megmutatni, bizonyítani ez a tulipánokkal ékesített, csatornákkal átszőtt és szélmalmaival, facipőivel és finom sajtjaival híressé vált ország. Mert napjainkban már ez is nagy dolog…

Ha huzamosabb ideig távol vagyunk e kis hazától, amikor hazaérkeztünk gyakran mondjuk, hogy nem is hiányoztak annyira az itthoni hírek, a napi híradók, az az információözön, amelyet ránk zúdít a média nap mint nap. Sok igazság van ebben, kiváltképpen akkor, ha azok a hírek, amelyekről értesülünk/értesülnénk, csak vérnyomásunkat pumpálják kétszáz fölé… Az elmúlt napokban velem is ez történt, s vajmi keveset hallottam arról, hogy mi zajlik itthon a közéletben, a kultúrában, a sportban, mindösszesen az időjárás-jelentés érkezett szabályos rendben, igaz, az is családi és baráti közreműködéssel. Itthon azután tájékozódtam a hét eseményeiről, s újfent csak az említett meggyőződés fogant meg bennem. Egészen jó, hogy nem hallottam, olvastam, láttam azt a rengeteg zagyvaságot, amit összehordtak a trafikmutyinak nevezett jelenségről, Szanyi Tibor blogjában olvasható, a gyermekszoba hiányát újra erősen nyomatékosító megnyilvánulásokról, a majálison egymást gyepáló pártok magabiztosnak tűnő, ellentmondást viszont nem tűrő próféciáiról, Gyurcsány Ferenc minden eddiginél „markánsabb” kritikájáról (amellyel egykori párttársait és kormánytagjait illette), de így elmulasztottam azt a hírt is, amikor Mesterházy Attila kijelentette, hogy „nem elég Orbánt megbuktatni, hanem atomjaira kell zúzni az orbáni centrális erőteret és új rendszert felépíteni, egy igazságos Magyarországot”. Persze, ez csak egy része az elmúlt napok „érdemi tájékoztatásának” az itthoni helyzetről. Külkapcsolatainkkal kapcsolatos hírekben továbbra is a brüsszeli „bekeményítés” dominál, az EU szinte érthetetlen erőszakossága, amely megszigorításokat vár a magyar kormánytól, ami – ha nem adjuk be a derekunkat – akkor szinte előkészíti a túlzottdeficit-eljárás folytatását Magyarországgal szemben. Lett légyen nálunk bármilyen kedvező költségvetési egyenleg a bűvös két százalék alatt, ami az elvárás ugyebár, a brüsszeli grémium azt figyelembe sem veszi, hanem továbbra is követel, pontosabban utasít, direktívákat ad. Úgy érzi, hogy erre nemcsak jogi, politikai és morális felhatalmazása van. Természetesen kettős mércét alkalmaz, s amit másoknak megenged, azt nálunk tiltja. Mindeközben nem veszi észre, hogy egyre több uniós országban teszik szóvá ezt az semmiképpen sem tárgyilagos és időnként erőszakos elbírálást… Így azután szinte felüdülés volt látni és úgymond tevőlegesen is részt venni egy olyan, szintén EU-s ország, történelmi eseményén, amelynek ugyan nem volt különösebben nagy visszhangja külföldön, annál nagyobb otthon. Hollandiáról van szó, ahol a 75 éves korában lemondott Beatrix királynő legidősebb fiát, Vilmos Sándort a napokban iktatták be tisztségébe, pontosabban ültették a trónra. A tulipánok országának népe szinte extázisban ünnepelte ezt az eseményt. Az utcán nem láttunk mást csak narancssárgába öltözött, ilyen színű kalapot, sapkát, sálat, szemüveget viselő fiatalokat és időseket, a tereken hatalmas kivetítőkön nézték az emberek a beiktatási ceremóniát, ölelgették egymást, sírtak, nevettek és énekeltek. Nem volt ellentüntetés, a monarchia megszüntetésére utaló transzparens, nem sípoltak, fütyültek, nem taposták meg és égették el a holland nemzeti színű zászlót. A több mint 16 millió lakosú ország népe egyszerűen ünnepelt, felszabadultan, őszintén, leginkább a családdal együtt a falu vagy város főterén. Itt színpadokat állítottak fel, neves művészek, előadók léptek fel, együtt szórakoztak, táncoltak, énekeltek – Hajnalig. Meg ittak is. Ezt sem szabad szó nélkül hagyni, hiszen a vigasság, a mulatság szerves részét képezi. A rendezvények vége felé bizony sokfelé lehetett látni illuminált állapotban, biciklit ingatagon maga mellett egyensúlyozó emberkéket. Rendbontás azonban sehol sem volt. A tévében is sorra kapcsolták a különböző helyszíneket, ahonnan beszámoltak az ünnep menetéről, s látni lehetett a vidám tömeget, a narancssárgában díszelgő ünneplőket. Énekelték a himnuszt, dicsőítették a Konikrijk der Nederlanden-t (az ország hivatalos elnevezése), s az új uralkodót. Millió kis zászlócskát lobogtattak, a gyermekekre az ország nevével díszített pólókat adtak, a taxisok is kitűzték a nemzeti lobogót járműveikre. Giccses az egész, mondhatnák most egyesek, hiszen „minek az a nagy felhajtás a monarchia uralkodójáért”, úgyis nemsokára megszűnnek az ilyen államformák, idejét múlt pótcselekvés, teszik hozzá mások. A hollandok még nem így érzik. Annál is inkább, mert 130 év után most került a trónra férfi uralkodó. Korábban az Oránia-Nassu dinasztiabeli Vilma, Julianna, Beatrix királynők uralkodtak, most Vilmos Sándor folytatja, a jelek szerint, ahol édesanyja abbahagyta. Beatrix királynő ugyanis rendkívül népszerű volt hazájában, a legtöbben csak úgy emlegették, hogy „leereszkedett hozzánk, az utca népéhez”…Ez azt is jelentette, hogy gyakran látogatott kórházakat, gyermek- és idősotthonokat, igyekezett segíteni a rászorulókon. Vilmos Sándort pedig azért szeretik, mert hihetetlenül szerteágazó kapcsolatai vannak(utasszállító repülőgép–pilótaként is dolgozott „másodállásban”) , méltó módon képviseli az országot, mégpedig nemcsak királyként, hanem a gazdasági életben is. Erre pedig még egy ilyen gazdag országnak is, mint Hollandia, napjainkban nagy szüksége van/lesz. Szerintem különben az egész eseményben a legértékesebb elem az volt, hogy miként tudott együtt ünnepelni (merthogy itt is vannak azért különböző nézeteket valló parlamenti pártok), nemzeti büszkeségét ország – világ előtt megmutatni, bizonyítani ez a tulipánokkal ékesített, csatornákkal átszőtt és szélmalmaival, facipőivel és finom sajtjaival híressé vált ország. Mert napjainkban már ez is nagy dolog…