Vélemény: Elnökválasztás után

A magyar politikai kultúrában tehát vaskosan jelen van, a rendszerváltás óta, pro és kontra, a „levadászást” megalapozó aktakészítés, és az így kivitelezett játszmákat Ken Follett és Végh Antal regényeinek címével jellemezhetjük: könyörtelenül.

Áder János államfőválasztása nagyjából olyan hatással volt/van a közhangulatra, mint amikor Bajnai Gordon váltotta fel Gyurcsány Ferencet a miniszterelnöki poszton. Ahogy Áder sem lopta be magát a mostani, úgy Bajnai sem az akkori ellenzék szívébe. A kedélyek viszont tűrhető szintre csillapodtak le, mert érezhető volt stílusváltás. A választás napján Áder kapott ugyan jó néhány szurkát az ellenzéki pártoktól, de inkább némi reménnyel elegy kivárás tapasztalható, aminek jele volt az ellenzéki ATV adásaiból is sugárzó visszafogottság. Ennek oka részben az, hogy bár Ádert Orbánhoz és Fideszhez lojális embernek tartják továbbra is, korábban mégiscsak Orbán Viktor száműzöttjeként és kvázi ellenfeleként tartották számon, ezért ha nem is Orbán ellensúlyát látják benne, valamifajta szuverenitást kinéznek belőle. Áder János rá is erősített erre azzal, hogy első megnyilatkozásaiban olyan dolgokra mutatkozik nyitottnak (a „törvényesség őrének” lenni; adott esetben hibás törvények visszaküldése az Országgyűlésnek stb.), aminek hiánya miatt is támadta az ellenzék Schmitt Pált. Áder János nyilvánvalóan nem fog az ellenzék szája íze szerint ténykedni, mely ellenzék azt várta elődjétől, hogy folytassa a Sólyom Lászlótól ismert gyakorlatot, akikről úgy gondolták, hogy ha hivatalban maradt volna, Orbán Viktort is ugyanúgy kritizálta volna, mint Gyurcsány Ferencet. Per pillanat úgy tűnik, hogy az új elnök a Schmitt és Sólyom elnöksége közötti középúton fog berendezkedni, amit könnyen megtehet azok után, hogy Orbánéknak sikerült a nagy kompromisszumokat megkötni Brüsszellel, noha az IMF-szerződés még hátra van, és a miniszterelnök deklaráltan egy „konszolidációs” időszakra készül berendezkedni a választásokig. Ebben a keretben Áder egyik feladata az lesz, hogy tűrhető szinten tartsa az elnökségével szembeni hazai és külföldi kifogásokat, aminek sikere nagyban múlik azon, hogy keresnek-e s találnak-e rajta fogásokat, ahogy az Schmitt Pállal megtörtént. Schmitt Pálnak morális okból le kellett volna mondania, de már januárban, mert helyzete tarthatatlanná lett, de azért ne tekintsünk el bukásának hatalompolitikai okaitól. Plagizálása nem kiderült vagy kiderítődött, hanem azt kiderítették olyanok, akik már valószínűleg akkor nyomoztak múltja után, amikor Demszky Gábor ellen indult a főpolgármesteri székért. Doktori értekezése sem öltött antropomorf formát, mint egy keno figura, és nem kopogott be illetékesekhez egy álmos hajnalon olvass el! olvass el! felkiáltással. Mindez nem menti Schmitt Pált, de ha erkölcsi konzekvenciákat akarunk levonni az ügyből, mert erkölcsi mércékhez akarjuk tartani magunkat, a Schmitt lebukásához közvetlenül vezető politikai játszmákkal tisztában kell lennünk. Azzal együtt igaz ez, hogy Dávid Ibolya ajtaja alatt sem egy életre kelt CD surrant be önmagától, és a Medgyessy Péter D-209-es múltját bizonyító dokumentumok sem unalmukból és önszántukból hagyták el addigi életterüket egy jól meghatározott időpontban, valamelyik poros irat- vagy levéltárt. A magyar politikai kultúrában tehát vaskosan jelen van, a rendszerváltás óta, pro és kontra, a „levadászást” megalapozó aktakészítés, és az így kivitelezett játszmákat Ken Follett és Végh Antal regényeinek címével jellemezhetjük: könyörtelenül. Az összképhez hozzátartozik, hogy Göncz Árpádot is brutális támadások érték elnöksége idején a jobboldal részéről, és Ilkei Csaba újságíró máig napirenden tartja azt, hogy terhelő dokumentumok tűnhettek el a Gönczről a börtönévek alatt készített aktákból. Horn Gyula 1956-os múltjának feltárása később már odavezetett, hogy eltűnt iratok miatt perbe fogták és elítélték Csárádi József ezredest, a Honvédelmi Minisztérium irattárának vezetőjét. Ha a Schmitt-ügyből indulunk ki, Áder János múltjának darabokra szedése mellett az ő személyes alkalmassága lehet vitatéma vagy támadási felület. E fórumon az olvasókkal némi félreértés miatt volt már egy komoly vitám Schmitt „alkalmasságát” illetően, ezért most pontosítom a felfogásomat. Egyáltalán nem kívánom bántani a köztársasági elnökeinket, de posztjukról úgy tartom, hogy alkotmányos jogaik alapján nem kunszt államfőnek lenni. Magyarán: rendkívüli „alkalmasságot” nem igényel a poszt betöltése. A gond akkor van, mint például volt Schmitt esetében is, amikor végletekig megosztottá válik az ország, és egymásnak feszülő igények közt őrlődik az egyébként pártpolitikai legitimitással rendelkező államfő. Nem tekintem mumusnak Göncz Árpádot, de első elnökként megkerülhetetlen kiindulópont az ő elnöki gyakorlata. A rendszerváltás idején a köztársasági elnök jogköreit egy „gyenge” elnökre szabták, ámde Göncz az Antall-kormány ellenében már egy „erős” elnök szerepében lépett fel, amiben végül a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság fogta vissza. A Horn-kormány idején pedig nagyjából azt a stílust mutatta, mint Schmitt Pál. Ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam, hogy Göncz elnökségének és „alkalmasságának” értékelése mennyire nem egyszerű, lássuk a baloldalon most nagyon népszerű Debreczeni József akkori értékelését. Antall Józsefről írott könyvében Debreczeni kihangsúlyozza, hogy Göncz tisztában volt azzal, hogy Antallnak van igaza az alkotmányos vitáikban, és neki, Göncznek, alkotmányos kötelessége lenne aláírni Antall előterjesztést. De nem tette meg, és azért nem tette meg, mert foglya volt a pártpolitikának, a hivatalába bejáró szabad demokrata politikusoknak. Ennek megfelelően írta Debreczeni máshol, hogy „Göncz Árpád nem önálló személyiség”, és egyre mélyülő legitimitás- és személyiségzavarral küszködik, és hogy őt nem a nép és nem is a parlament választotta „meg”, hanem Antall József miniszterelnök választotta „ki”: „Egy tétel volt az SZDSZ–MDF-paktum egyenlegében”. Alkalmas volt hát Göncz Árpád vagy sem? Milyen tanulsággal szolgál Göncz Árpád elnöksége az alkalmasságot illetően? Lehet-e tisztán elvi alapon közelíteni a kérdéshez? A kérdés jogos és aktuális, mert Schmitt ellenfelei pont azt vetették Schmitt szemére, amit Göncz ellenfelei Göncz szemére. Mintha egy Debreczeni átiratban kifogásolták volna: Schmitt Pál nem önálló személyiség, mert őt a miniszterelnök választotta ki… De a jobboldal is elvi csapdába kerülhet: ha Schmittet elvi alapon igazolni lehet Göncz Árpáddal, akkor ha utólag is, de igazat kell adniuk Göncznek, vagy legalábbis meg kell érteniük őt. Ha viszont Gönczöt továbbra is elítélik, Schmitt Pál elnöki gyakorlata fölött is pálcát kell törniük. Ezeket az elvi dilemmákat a pártpolitika nem segít feloldani. Áder János jelölését természetesen lehet kifogásolni, elsősorban párkötődése és korábbi pártpolitikai dolgai miatt, de a vele szemben kínált alternatívák mennyiben lettek volna jobbak? A Jobbik tényleg úgy gondolja, hogy Morvai Krisztina mentes a pártpolitikától és megtestesítheti a nemzet egységét? Gyurcsányék jelöltje, Iványi Gábor, vajon nem része egy ideológiailag jól körülhatárolt politikai és értelmiségi szubkultúrának? Vajon Iványi lába elé borulna a kettéosztott nemzet jobboldali része? És az MSZP komolyan gondolta, hogy Sólyom László mellett áll ki, akinek nem egy döntését fogcsikorgatva, pikírt megjegyzésekkel és karaktergyilkos ellenkampánnyal fogadták, és akit Szanyi Tibor képviselő le is parasztozott?