Vélemény: Egyházpolitika

A Velencei Bizottság kritikájának „enyhe” olvasata csak a törvényszöveg pongyolaságára hívja fel a figyelmet, ami azonban nem enyhítő körülmény a törvényalkotók számára, míg egy „kemény” olvasatban a törvény valóban értelmezető úgy is, hogy a kétharmados többség egyházakat akar megszüntetni.

A Velencei Bizottság a kormány felkérésére megvizsgálta és véleményezte az egyházügyi törvényt (2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról), és több igen súlyos kritikát fogalmazott meg. Többek között azt, hogy a törvénynek azon kitétele, miszerint az egyházalapításhoz a parlament elismerése szükséges, a vallásszabadság megsértése. Az egyházalapítás parlamenti elismerése és a vallásszabadság ilyetén történő összekapcsolása szerintem kérdéses, mert véleményem szerint vallásszabadság és vallás szabad gyakorlása lehetséges egyházi kereteken kívül és – ezért - egy vallási közösség egyházként való parlamenti elismerése nélkül is. A törvény maga egyébként is külön fejezetben beszél a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, illetve az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról. Ezért eltúlzottnak érzem a Velencei Bizottság törvényértelmezését, miszerint vallásukat csak a parlament által elismert egyházak gyakorolhatják, illetve, hogy csak az egyházként elismert egyházak működhetnek egyházként. Nekem még a Velencei Bizottság szóhasználata is némiképp zavarosnak tűnik, amiért azonban kevésbé a Bizottság, hanem a törvényalkotó tehet. A törvényben a következő kulcsfogalmak találhatók: egyházak, vallásfelekezetek, vallási közösségek, vallási egyesületek, szervezet. Ezek használata következetlen és zavaros, a köztük lévő különbségek nem tisztázottak. Az egyik kulcsfontosságú meghatározás szerint: „Az egyház, vallásfelekezet, vallási közösség (a továbbiakban együtt: egyház) azonos hitelveket valló természetes személyekből álló, önkormányzattal rendelkező és az Országgyűlés által elismert autonóm szervezet, amely elsődlegesen vallási tevékenység gyakorlása céljából jön létre és működik”. Ez a passzus valóban értelmezhető úgy, hogy egy egyház Országgyűlés által elismert autonóm szervezet, tehát az a valami (felekezet?, közösség?, egyesület?) létezhet és működhet egyházként, amelyet az Országgyűlés egyháznak ismer el. Ezzel szemben a törvény legelső mondata azzal kezdődik, hogy „a magyarországi egyházak és vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezői”, azaz a törvényalkotók kész tényként, parlamenti elismeréstől független entitásként beszélnek egyházakról. A Velencei Bizottság kritikájának „enyhe” olvasata csak a törvényszöveg pongyolaságára hívja fel a figyelmet, ami azonban nem enyhítő körülmény a törvényalkotók számára, míg egy „kemény” olvasatban a törvény valóban értelmezető úgy is, hogy a kétharmados többség egyházakat akar megszüntetni. Az egyházak megszüntetésének vádja már szerepel is az ellenzéki támadások között, ám ha azok alaptalanok, mert a törvényalkotónak nem szándéka egyházak megszüntetése, akkor a kormánynak és híveinek legkevésbé sem az ellenzéket kell elmarasztalnia, hanem a törvény megszövegezőit – és azokat, akik legvégül áldásukat adták a kész szövegre. Mert bizony az idézett passzus „legkeményebb” olvasatban úgy is szólhat, hogy még egy „vallási közösség” is „Országgyűlés által elismert … szervezet”, ami azért abszurd és nonszensz lenne.