Bartók „nyomdokain” hagyott milliárdok?

Mérjük hát fel azt a mérhetetlen tudást (és aknázzuk ki ismét azt a kincset) mely még ott lappang minden településen az öregek fejében. Bartók és Kodály nyomdokain, gyűjtsük össze azt, aminek a hagyományozása megszakad, de szükségünk lehet rá, ha újra meg akarjuk becsülni a háztáji munkát, a földet és az állattartást.

A táncház mozgalomnak meghatározó szerepe lehetett a hagyományápolásban, a nemzettudat fenntartásában, hagy nem vesztünk bele a kádári-éra szovjet mintára szervezett, szovjet-globalista világba. Mert nem csak nyelvében él a nemzet, hanem táncaiban is: a magyar néptánc, a magyar népzene semelyik európai népéhez nem hasonlítható, ahhoz egy sem fogható. De ez az egyfajta ellenállást magában hordozó „népi” mozgalom sem bontakozhatott volna ki, ha nincs mit elzenélni, eltáncolni, ha nem lett volna idejekorán összegyűjtve, átadva az a „tudásanyag”, mely még ott volt az öregek fejében, torkán, és mozdulataiban. A gyűjtést még Bartók és Kodály kezdték, az első kezdetleges hangfelvevőkkel. A korabeli technika áldásai a kézi filmfelvevők voltak, melyek az utolsó előtti pillanatban érkeztek a gyűjtők „fegyvertárát” erősítendő! Nem mondhatni, hogy egyetlen mozdulat, hajlítás, vagy dallam sem veszett el, de minden magyarlakta tájegységről sikerült begyűjteni a meghatározó motívumokat és előadásmódokat. Ezekből a hangokból, ritmusokból, gesztusokból, lépésekből építkezik ma is a méltán világhírű magyar táncművészet. S hogy hogyan kerül a csizma az asztalra? Példaként arra, hogy mi értelme, van dokumentálni – tűnjék az adott pillanatban bár haszontalannak - az őseink továbbhagyományozódott tudását, minden területen. A földművelés, a kertészkedés, a háztáji gazdálkodás például ugyanúgy elképzelhetetlen a hagyományok, az öregek tudásának, figyelembevétele nélkül, mert a föld, a föld anyácska, már csak olyan: nem szül mindenkinek. Tudni kell, mit szeret, hogyan kell szeretni, mit visel el, és mit nem, miért hálás és miért nem. S mint a népzenében, minden magyar tájegységnek megvan a saját, mással össze nem téveszthető karaktere a földművelés és az állattartás terén is. Nincs olyan területe kis hazánknak, melyen ne lehetne megélni, valamilyen módon, de a megélhetés hagyományait mindenképp ismerni kell ehhez. Kérdem hát: rendelkezésünkre áll-e ez a tudásanyag, s ha igen miért nem tesszük közkincsé, mindenki számára ingyen elérhetővé? Arra ugyanis gondolni sem merek, hogy még nem gyűjtöttük össze ezeket. Valaha – a modern kor beköszönte előtti időkben – természetes volt eme információk automatikus megőrződése, apáról fiúra testálása, de a tudomány és technika mindenhatóságába vetet hit megjelenésével e folyamat megakadt. A szocialista nagyipar ipar és mezőgazdaság évtizedei megtették a magukét, generációk költöztek faluról városba, akik meg maradtak a földet túrni, azoknak nem egyszer tájidegen növényeket kellett termeszteniük: ott ahol a cukorrépa, a krumpli jól termett, a gyapot és a narancs nem igazán akart meghonosodni… Nagyapám, mielőtt elvették („beadta volna a közösbe”) a földjét, annak minden négyzetméterét ismerte, tudta abba, hova, mit lehet, és mit nem lehet vetni, vagy dugványozni. Nem használt műtrágyát a silányabb részeken, de a trágyát kihordta oda, feljavítandó a területet. Amikor sok volt a dolog, zselléreket fogadott – mindig ugyanazokat -, biztos megélhetést biztosítva számukra is. Látástól vakulásig dolgozott velük is, nélkülük is, a föld meg – ha az időjárás szélsőségesre nem fordult – meghálálta a gondoskodást. Ő még az apjától örökölte a földhöz való tudást, de a fiai már a városba jártak a termelőszövetkezeti időkben, gyárba, hivatalba, a háztáji munkában sem szívesen vettek már részt, hiába fáradtan érkeztek haza, és pihenni akartak, tévét nézni, nyolc órát pihenni, nyolc órát aludni. Most hogy ők is jobblétre szenderülve, a feltámadásig a sarokba tették a kapát, már csak az unokák tudhatnák elmondani a faluban és határának melyik pontján, mit, hogyan termesztettek. Talán még én is el tudnám ezt mesélni egy hozzáértő kérdezőnek. Szerencsére a család egyik férfi ága, a földművelésnél maradt, sőt annak mindegyik válfaját a mai napig művelik, a gyümölcstermesztéstől a házi kertészetig. Egyedül az állattartás hagyományait nem vitte tovább senki, se disznó, sem tehén, de még baromfi sem található már a portán, hogy a lovakról, vagy a legelőn tartott birkákról ne is beszéljek. Hiába, a falusi művelődési házban valakinek vezetnie kell a helyi néptánccsoportot, mert a hagyományőrzés mellett szép dolog a világot járni és látni. Ezért sem marad idő, energia az állattartásra, mely tevékenység bizony hogy teljes embert kíván reggeltől estig. Így az a tudás, mely adott esetben a malac furcsa viselkedését magyarázná, a tyúkok kotlatásának csínját-bínját, a mit egyenek a jószágok kérdésére adott választ biztosítaná, elveszettnek tűnik családunkon belül. De még van a faluban állattartó. Még van kitől megkérdezni, lejegyezni, eltanulni e praktikákat. Ha valaki most költözne a községbe az ország más vidékéről, vagy visszatelepedne ide a városból valaki és növénytermesztésre (házi kertészkedésre), állattartásra (baromfiudvar, galambdúc) adná a fejét, csak úgy mellékesen, a konyhára valót biztosítandó, bizony jól jönne a tapasztalat… Minderről azért írok, mert meggyőződésem, hogy ismét beindul egy a városból a falvakba irányuló migráció, hogy újra felfedezi a magyar magának a nagyáruházak helyett a kiskertet, a háztájit, a csibegyári tojás helyett az udvarvégit. Szőlőt futtat a veronda elé, és friss borsóért sem a boltba megy. Sokakat fog a szükség ismét vidékre kényszeríteni, míg mások, akik az internet áldásait élvezve távmunkában is dolgozhatnak, szintén a vidék nyugalmát keresik majd. Ugyanakkor látni való az is, hogy már most vannak menthetetlen, előbb utóbb elnéptelenedő falvak, ahová épp eszű ember nem hajlandó kiköltözni, aki meg még ott tengődik, az elmenekül onnan, ha van neki hová, ha van ahol befogadja egy másik közösség. Még a nyolcvanas években pusztuló falvakat számba venni, bejártam Tolnát Baranyát. Iszonytató érzés beomló kutak, elvadult gyümölcsfák és romba dőlt házak között bolyongani. Persze mindig akadt egy-egy magányos „bolond” aki családostól hallódó volt e helyekre költözni, de a hiányzó tudást az értelmiségi előélet nem pótolta. Csodás tájai, helyei vannak Magyarországnak, ahová a bátrabbak a mai napig kiköltözhetnek akár új életet, akár természet közeli életet kezdeni. Magam is valami ilyesmire vágyok, egy csendes zugra a Balaton vonzáskörzetében. De falun, gazdálkodni, akár a legkisebb léptékben is muszáj: nem lehet parlagon hagyni a magyar vidéket, mert az semmi jót nem terem, csak bűnt és kétségbeesést és agressziót. Lesznek pokolivá váló vidékek, ahová senki nem fog vágyni, mert már nincs hagyománya (becsülete) a munkának, nincs hagyománya a kertművelésnek, az háziállat tartásának, sőt semminek, aminek értelme van, ami korábban megtartotta az ott élőket. Mérjük hát fel azt a mérhetetlen tudást (és aknázzuk ki ismét azt a kincset) mely még ott lappang minden településen az öregek fejében. Bartók és Kodály nyomdokain, gyűjtsük össze azt, aminek a hagyományozása megszakad, de szükségünk lehet rá, ha újra meg akarjuk becsülni a háztáji munkát, a földet és az állattartást. Ehhez nem kell sok: sok a munkanélküli értelmiségi, akit kutatni, gyűjteni, kérdezni, falura küldeni sokkal előrébb való, mint árkot takaríttatni, füvet nyírni vele. Elég képzett ember áll rendelkezésre, hogy a képzetlen tömegek számára is megélhetési formákat, módokat teremtsenek az ősök még fellelhető tudásának bázisán. Nem utolsósorban: ha csak a vidéken kertes házban lakó családok számát szorozzuk fel a ház táján megtermelhető javak értékével (számoljunk csupán tízezrekkel), hány milliárdforintnyi, meg nem termelt minőségi, hazai termékről esünk el évente?