Vélemény: Feltámadás, alkotmány, újjászületés

Számomra értelmes fogalom a konszenzus, a nemzeti közmegegyezés vagy a nemzeti összefogás, de a Magyarországot a rendszerváltás kezdetétől sújtó, igen mély politikai és kulturális megosztottságok miatt nincsenek illúzióim.

A kormányoldal és vezérkara meggyőződése szerint a húsvét előttre időzített alaptörvénye, a „húsvéti alkotmány” a magyar nemzet feltámadásának és újjászületésének intézményes garanciája és dokumentuma. A parlamenti ellenzék és annak értelmiségi és sajtóholdudvara ellenben hazaárulásról, illetve olyan illegitim alkotmányról beszél, amely az orbáni despotizmus, az önkényuralom és az autokrácia intézményes garanciája és dokumentuma. Az alaptörvénynek ebben a politikai-ideológiai satuban kell majd 2012. január elsejétől betölteni a funkcióját. Seres László, a libertárius Hírszerző portál munkatársa egyszer arról írt, persze némi iróniával és leegyszerűsítéssel, hogy az ő szíve szerinti alkotmánya négy mondatból állna. A megközelítés jogos, függetlenül attól, hogy a szerző vagy bárki más éppen mit tud és akar belesűríteni néhány mondatba, de kérdés, hogy ilyen nyúlfarknyi alkotmányokat hogyan fogadják be a társadalom tagjai. Magyarán: egy ötszáz mondatos alkotmány minden további nélkül lecsupaszítható öt mondatra, ha a hiányzó, mellőzött 495 mondat tartalma ott fészkel az emberek lelkében, szellemében és elméjében. Az új alaptörvénnyel is valahol itt lehetnek majd bajok, mert az is kérdés, hogy 2012. január elsejétől az emberek lelkében, szellemében és elméjében gyökeret ver-e. Kételyeim a Magyarországon hagyományosan a „konszenzus” fogalmával tárgyalt problémakörre utalnak: övezi-e társadalmi és politikai konszenzus az alaptörvényt? Ha igen, elégséges mértékű-e a konszenzus? Számomra értelmes fogalom a konszenzus, a nemzeti közmegegyezés vagy a nemzeti összefogás, de a Magyarországot a rendszerváltás kezdetétől sújtó, igen mély politikai és kulturális megosztottságok miatt nincsenek illúzióim. Pártpolitikai (parlamenti) konszenzusban megtestesülő össztársadalmi vagy össznemzeti konszenzust létrehozni szinte lehetetlen vállalkozás. Ékes bizonyítékai ennek a médiaháború alatt folytatott egyeztetések a média konszenzusos szabályozásáról, amikről szólván Csurka István fején találta a szöget azzal, hogy „konszenzusos homokozót” emlegetett. Ő akkor, kormánypárti politikusként, nyilván az akkori ellenzéknek, s kiváltképp az SZDSZ-nek a konszenzus zászlaja alatt folytatott pártpolitikai játszmáit és praktikáit kárhoztatta, amiről sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy konszenzus volt a célja. A konszenzusról beszélő, de a konszenzus ellen cselekvő ellenzékiek (nem minden ellenzéki!) Haraszti Miklóssal (SZDSZ) és Molnár Péterrel (Fidesz) az élen végső soron nem voltak érdekeltek a konszenzusban, a média konszenzusos szabályozásában, mert az hátrányosan érintette volna a médiában elfoglalt hadállásaikat. A „húsvéti alkotmány” tárgyalásakor azért éreztem szükségét ennek a történelmi kitérőnek, mert az új médiatörvény és az alaptörvény könyörtelen ostorozása során s mellett Debreczeni József ex-MDF-es politikus igyekszik megvédeni az Antall-kormány és volt pártja becsületét a balliberális sajtóban a balliberális értelmiségi elittel szemben. Olyanokkal szemben, mint például Heller Ágnes vagy Vásárhelyi Mária, akik az Orbán-kormány médiatörvénye és alkotmánya elleni harcukat az Antall-kormány elleni küzdelem folytatásaként élik meg. Az, hogy Debreczeni szerint akkor Antalléknak mindenben igaza volt, a szabad demokratáknak meg nem, most viszont Orbánnal kapcsolatban abszolút igazak a vádak, amikkel Antallt revolverezték, végső soron lényegtelen. De nem Orbán Viktor két szép szeme miatt, hanem azért, mert Debreczeninek az antallizmus becsületéért vívott és szerintem jogos és érthető küzdelme szélmalomharc: a demokrácia és a jogállamiság egykori lovagjai, Haraszti Miklóstól kezdve Vásárhelyi Márián át Molnár Péterig bezárólag senki nem töri magát, hogy cáfolja Debreczeni állításait. Mert nem áll érdekükben. Pedig nekünk igen-igen tanulságos lenne megtudnunk, hogy – ha igazsága van Debreczeni Józsefnek – a harasztimiklósok és molnárpéterek meg a többiek mikor, mit és miért hazudtak, amikor a demokrácia és a jogállam antalli lebontásáról beszéltek. Ha meg nem hazudtak, akkor meg – ugye – ez minimum annyiban fontos és tanulságos most, hogy kiderülhet, Debreczeni József meg mások hazudnak-e, amikor a demokrácia és a jogállam orbáni lebontásáról beszélnek. A Horn-kormány alatt az azóta jobb- és baloldalon egyaránt elparentált médiatörvényt azért sikerült tető alá hozni, mert 1994 után erőteljesen megváltoztak a pártpolitikai erő- és érdekviszonyok. Azt, hogy végül „konszenzus” született, óvatosan kell megítélnünk, mert a médiaháború nem szűnt meg, hanem új intézményes keretek között folytatódott, ami erodálta is rendesen a médiatörvényt, annak presztízsét és tekintélyét: az érintettek lelkében, szellemében és elméjében egyre kevésbe maradt neki hely. Már a Horn-kormányi alatti alkotmányozásnak is az volt a nagy-nagy tanulsága, hogy nem volt elégséges konszenzus vagy konszenzuskészség. Jó lenne tudni, hogy miért. Például az alkotmányozni hajlandó MSZP-nek miért nem volt partnere az SZDSZ? Ennek a kérdésnek a megválaszolása, a részletek ismerete jóval jelentősebb, mint a puszta tény, hogy a szocialisták 4/5-ös konszenzushoz kötötték az új alkotmány elfogadását. Mert tiszteletre méltó önkorlátozásuk akár 5/6-os vagy 6/7-es is lehetett volna, de mit sem ért volna, ha egyszer már eleve a két koalíciós párt nem volt képes dűlőre jutni. És hiába volt az MSZP választási programjának része 2006-ban az új alkotmány megalkotása és elfogadtatása, és hiába készült el ennek megfelelően a Petrétei-féle alkotmánytervezet, és hiába volt még mindig érvényben a 4/5-ös parlamenti konszenzus szabálya, ha főleg, de nem kizárólag, a koalíciós partner miatt esélye nem volt egy új alkotmány érdemi tárgyalásának és egy pártok közötti tartalmi konszenzusnak. Meg is lehet nézni, hogy Kis János filozófus (ex-SZDSZ) a balliberális Élet és Irodalomban úgy cáfolja az „alkotmányozási kényszer” hiányát, mintha a 89-es alkotmány nem deklarálná önnön ideiglenes jellegét, vagy mintha az MSZP és független alkotmányjogászok ennek szellemében soha nem törekedtek volna új alkotmány megalkotására! Ez a húsz éves konszenzustörténet a Fidesz-KDNP-t most annyiban, de nem abszolúte, igazolta, hogy ha a pártpolitikai erőviszonyok lehetővé teszik, élni kell, élniük kellett az alkalommal. Erősen kétlem, hogy a hárompólusú parlamentben minden oldal képes lenne, lett volna, kellő önmérsékletet tanúsítania: mekkora mértékben tudott volna konszenzusra jutni a Jobbik, valamint az MSZP és az LMP? Talán az egész ciklus ráment volna a finomhangolásra, de nem kizárva, hogy – lásd az Antall-kormány alatti médiaegyeztetéseket - menet közben valaki valamilyen okból visszalép egy korábban már megkötött kompromisszumból, és dől az egész. Egy ilyen megközelítés igazolhatja a Fidesz-KDNP egyoldalúságot is felvállaló alkotmányozó akaratát, de nem minden lépését. A Fidesz-KDNP rendkívül sok kockázatot felvállalt, ezért rendkívüli is a felelőssége. A parlamenti erőviszonyok, a kétharmados többség és – főleg – a még mindig igen magas társadalmi támogatottság miatt a kormányoldal ugyan beszélhet úgy, hogy az általa életbe léptetett alaptörvény „a” nemzet és „az” ország alaptörvénye, de az alaptörvény sorsa azon múlik, hogy az emberek lelkében, szellemében és elméjében mekkora hely marad neki – 2014-re, a választásokig. Az ellenzék, főleg a baloldal, már jóval az alaptörvény elfogadása előtt elkezdte a harcot az emberek lelkéért, szelleméért és elméjéért azzal, hogy kijelentette: az új alkotmány illegitim (morálisan elfogadhatatlan), és 2014-ben a kormányváltás után mindent megtesznek a jogállamiság és a 89-es alkotmány helyreállításáért. Illúzióink ne legyenek. Bármi történjék is, nem az állampolgárok alkotmányos ismeretein és elkötelezettségein dől el az alaptörvény sorsa, bár a róla szóló igaz vagy hazug állításoknak komoly szerepe lehet, hanem a kormányoldal közpolitikai teljesítményén. Ha 2014-ben az állampolgárok többsége újból bizalmat ad a Fidesz-KDNP-nek, mert összességében jónak ítélik meg a kormányzását, az alaptörvény megmenekül. Ha a Fidesz-KDNP bukik, az alaptörvény sorsa megpecsételődik. Minden a Fidesz-KDNP kormányzati és közpolitikai teljesítményén, és legkevésbé az alaptörvény erényein áll vagy bukik, ami viszont – el kell ismerni – egyáltalán nem növeli az alaptörvény presztízsét. De az ellenzék felelőssége is nagy. Most mondhat amit akar, autokráciát vagy despotizmust, de ha győzelme minimális lenne, mint 2002-ben vagy 2006-ban, ezért a veszteseknek igen erős támogatottságuk maradna, az „illegitim” alkotmány elleni küzdelmük rövid úton súlyos alkotmányos és politikai válságához vezetne.